Nem fogynak a könnyek

Csalódott vagyok és elkeseredett, bármiféle hírt hallok, olvasok, vagy csak épp magunkra gondolok, máris könnyes lesz a szemem. Annyira hiányzik az érzés, mikor még azt hittem babánk lehet. Nincs hitem, bár azt írtam korábban, hogy ez a sírós időszak elmúlik és megyünk majd tovább. Nem tudok tovább menni. Az sem zavar, ha épp a munkahelyemen szöknek könnyek a szemembe. Nem tudom befolyásolni, csak megtörténik. Tudom, hogy a férjem ugyan ennyire csalódott, de hát ő férfiból van és magában "szenved". Nem mutatja, mert ő így támogat engem. Tudom, hogy sosem fogja a fejemre olvasni, hogy miattam nem lett gyerekünk, de mindig is ott lesz az érzés, ott lesz az a nagy űr. Ketten leszünk és kimondatlanul, némán szenvedünk majd a mosoly mögött, mikor másoknak összejön, mikor más gyerekeit látjuk, mikor mások teljes család lesznek. Már most hazudok, mikor megkérdezik hogy vagyok, mert azt mondom minden rendben és még mosolyogni is tudok hozzá, ami már kevésbé őszinte és kellőképpen szomorú mosoly, de ezt nem sokan veszik észre. Egy valaki tudja csak, hogy az a gyenge ív a szám szélén nem mosoly, csak egy megszokás és ez az én drága férjem, aki nélkül nem is tudnék már létezni. Hiszek a köztünk lévő örök szerelemben, mert ez az ami maradt nekünk és tudom, hogy ez nem kevés. Próbálom hinni, hogy elég lehet a teljes boldogsághoz. Nem tudom leírni milyen, mikor azt mondjuk egymásnak "szeretlek" és a másik válaszol, hogy "de én jobban". Nem tudom leírni milyen, mikor azt mondjuk, hogy "nekem te vagy a legfontosabb", mert csak magyarázni tudnám, de az érzés olyan mélyről jön, hogy erre nincsenek szavak. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy talán az élet így tesz igazságot, hogy van kinek jut 3 gyerek és egy iszákos férj, vagy feleség, nekünk pedig nincs gyerek, de tökéletes házasságunk van. Nem gondolom, hogy ez igazságos így, nem gondolom, hogy egyáltalán van igazság.