A hét végi vendégseregleten túlvagyunk. Jó volt, elég volt!
Mikor mindenki leült vacsizni, én ettem egy kis pörköltszaftot krumplival, hát lehet nem kellett volna, illetve megkóstoltam a saját magam sütötte pogit is, egyszer élünk felkiáltással (mit nekem diéta). Ittam 1 és még fél pohár vörösbort, ami egyébként engedélyezett, igaz 1 pohár a mérték, de talán az a + 1/2 mégsem akkora kihágás!? Egyéb bűnözés nem történt részemről, azonban volt egy kis problémám B. hozzáállásával a hét végén. Nem kiáltanám ki őt egyedül bűnösnek, mert mindig kettőn áll a vásár! Mikor valami nem igazán tetszett, nem szóltam neki , mert hát mégiscsak vendégek vannak, de ő észre sem vette magát és többször is kiakasztott. Akkor kezdte, mikor szombaton megérkeztek sógoromék, hozták a krumplit a kajához, így nekiültem, hogy megpucolom. Egyből rámförmedt, hogy miért abba a tálba és miért nem a másikba pucolom. Csak néztem rá, nem értettem, miért is ekkora világválságot okozó probléma az, hogy melyik tálat használom, ráadásul tudtam, hogy úgyis 2 tál kell, mert sok a cucc, és egyáltalán miért is kell ebbe beleszólni? Aztán bár többször megkérdezte, hogy mit iszom, nem töltött semmit, de legalább a vendégeknek igen. Vasárnap reggel, ébredés után fél perccel, elkezdte erőltetni, hogy üljek le reggelizni a többiekkel.
1. még a szemem sem volt nyitva! Szerintem az együtt töltött 7 év alatt már rájött, hogy felkelést követően, nem az a következő lépésem, hogy tömöm a fejem!
2. miből gondolta, hogy jó lehet nekem leülni egy olyan asztalhoz, ami tömve van kolbásszal, friss kenyérrel stb-vel, mikor 1 paprika és némi gluténmentes csoda extrudált kenyér a reggelim! Hol marad a tapintat?
3. miután elmentek a vendégek, megemlítette, hogy jövőhét végén vacsora vendégeink lesznek, amivel semmi gondom nincs, de megkérdeztem, hogy nem tolhatnánk-e el későbbre, mert én még csak a 4. hetet töltöm a diétából és én is szívesen ennék a többiekkel, erre fújtatni kezdett.
Ekkor jeleztem neki, hogy ha nem gond, én mindent megteszek annak érdekében, hogy betartsam amit a doki mondott (azt, hogy a baba érdekében, nem mondtam!) és kicsit legyen megértőbb velem. Azon kívül, hogy azt mondta megérti, nem is fecsérelt a témára több szót, olyan volt, mint aki megsértődött.

Innentől némán ebédeltünk, aztán én olvastam, ő pihent. Vártam, hogy rákérdezzen, hogy most mi van és én mondhassam, hogy akkor mondom el mi bánt, ha reagál is a hallottakra, mert általában azt csinálja, hogy kihúzza belőlem mi a baj, aztán csendben marad. Szerintem így nem lehet beszélgetni! Na mindegy! Ő nem kérdezett én nem mondtam, aztán eltelt a délután. Estére már beszélgettünk, hol ő fogta a kezem, lábam, hol én az övét. Hol ő bújt hozzám, hol én őhozzá. Valahogy a feszültség feloldódott, különösebb megbeszélés nélkül. Fura volt, mert eddig mindig megbeszéltünk mindent és most nem tettük, de így sem volt rossz :) Később már nem bántam, hogy nem mentünk bele mélyebben a dolgokba. Remélem később nem hánytorgatom fel mindezt! Annyira utálnám magam, ha előhozakodnék vele utólag, mikor már túlléptünk rajta! Egyenlőre azért is utálom magam, hogy eszembe jut, már megint én "dolgozom" a babáért, szenvedek ezzel a nyomorult diétával és még neki áll feljebb, ha megértést kérek. Elkezdtem olvasni egy "babát szeretnékes" könyvet. Egyenlőre ott tartok, hogy és miből áll össze egy női ciklus. Nem mondom, hogy sok újat olvastam, de egész jó, így összefoglalva látni. Mi volt B. kérdése, enyhén gúnyos mosollyal az arcán, mikor meglátta mit olvasok? Na, írnak valami újat? Aztán csak annyit mondtam, hogy neked tuti, miközben azt gondoltam, olyan jó lenne, ha magadtól is érdeklődnél a téma iránt és beszélgetnél is róla. Nem igazán tudom miért gondoltam, hogy ez egyszer majd így lesz? :) Eddig is én hoztam fel a témát, én léptem, kerestem lehetőségeket a megoldásra, miközben ő rendesen és csendesen támogat, de valahogy ennél néha többet várnék. Hogy nekem sosem jó az, ami van!? ;)