Új és régi rossz szokásaim

Van egy-két új és pár régi rossz szokásom, amiről le kellene állni, le kellene szokni.
Sosem voltam nagy dohányos, úgy is lehet mondani, hogy elvoltam 1 cigivel 1 nap. Mikor terhes lettem, semmi gondot nem jelentett nem rágyújtani többet. Az utóbbi időben este, miután letettem a gyereket, töltöttem egy kis bort magamnak és elszívtam 1 cigit a teraszon. Valahogy így lazítottam le a napot. Mostanában Geri délelőtti alvása alatt ittam meg a  kávémat, de most már 1 cigi is van mellé. Borzasztó :(
Férjem régen sokat bagózott, de csak a munkahelyén és egész jól sikerült leredukálnia a mennyiséget. Kávé mellé, 5 perc munkaszünet, 1 cigi, esetleg még 1 kávé később, még 1 cigivel. Itthon sosem gyújtott rá, ha elutaztunk, ott sem jutott eszébe. Van egy barátunk, aki cigizett, így ha együtt buliztunk valahol, vagy átmentünk egymáshoz, akkor a fiúk rágyújtottak, de már ez a barát sem cigizik, a férjem viszont rágyújt még ilyenkor. Örültem neki, hogy tényleg sokkal kevesebben cigizik, erre most meg én csinálom ezt. A gond, hogy ilyenkor persze ő is rágyújt. Mondtam neki, hogy remélem hamar le tudom majd tenni, ezt az 1-2 darabot is, mert akkor ő is! Nem tudom mire jó :( Semmire :(

Bár már minden rendeződött, de ismét idegesít, ha nem tudom Gerit megnyugtatni. Tuti érzi, hogy ideges vagyok, ezért még inkább nem nyugszik :( Látom rajta, hogy hulla fáradt, piros a szeme, dörzsölgeti stb., így felveszem, hogy altassam, erre ívben hajlik úgy feszít, sírni kezd és vergődik. Próbálom ringatni, de az sem tetszik neki, én meg érzem, hogy kezdek feszülni, szóval együtt feszengünk. Mérges leszek rá, hogy nem nyugszik meg, de persze magamra is, hogy én miért nem tudok higgadt maradni.

Mivel nálunk mindig zörög a tv, valahogy nem csodálkozom, hogy Gellért is tv-t néz. Amennyiben kézben van, addig forgatja a fejét, míg nem látja, hogy honnan jön a hang, illetve tetszik neki a mozgás. Legutóbb a pihenőszékében ülve egy főzőműsort nézett, amiben a legdurvább rész a húsklopfolás volt :). Egy ilyen műsorban azért annyira nem kapkodják a képeket, nincs erős hanghatás sem, így hagytam.

A mensimmel kapcsolatban pedig rájöttem mi volt az a fura, rossz érzés. Megjött. MÁR MEGINT MEGJÖTT! A régi rossz érzések törtek elő, mikor minden hónapban az az érzés fogott el, hogy az a hónap megint sikertelen volt. Rossz lett a hangulatom, ráadásul én nagy kajálós vagyok mielőtt megjön, szóval a mérleg sem segített feldobni a napjaim. Erről is le kellene állni, hiszen már nem azt a kudarcot jelenti a mensi mint régen, most már csak simán zajlik az élet úgy, mint minden normális nő életében.

Körbekérdeztem

Én is, Audrey is írtunk már erről és mint tudjuk, sokan mások is átestek, átesnek rossz időszakon közvetlen a baba születése után. Van akinek könnyebb és gyorsabb lefolyású, van akinek nehézkes és komoly depressziós a menet, de van olyan is, akinél minden szép és minden jó. Nálam ez lelki gyötrődés, önmarcangolás formájában jött, nem volt könnyű. Nagyon nem! Nem tudom elképzelni, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt az eleje, azt válaszolnám, hogy már nem is emlékszem, mert engem igen is nagyon megviselt. Mikor hazamentünk a kórházból a babával, 3 napig nem is fürödtem, annyira nem találtam a helyem, nem tudtam mi fog történni a következő pillanatban, csak ültem, bámultam magam elé és ha csak nagyobb levegőt vett a baba, máris ugrottam és azonnal kétségbe tudtam esni, mert fogalmam se volt, mit kellene tennem. Kiborultam mindenen, hol azon, hogy nincs tejem, hol azon, hogy van, de Geri nem eszik, hol azon, hogy sír, hol azon, hogy nem alszik, hol meg azon, hogy alszik. Gellért csuda jó baba volt már az elején is, de ezt én nem is tudtam, hiszen hiába nőtt fel körülöttünk sok gyerek, mégsem voltunk velük akár 1 napot is elejétől a végéig. Nincs testvérem, így emlékem se lehet, hogy csinálta anyukám. A mai világban pedig úgy látom az az alap, hogy mindenki megy a maga feje után, mindent igyekszik egyedül megoldani. Sajnos mi is beleestünk ebbe a hibába. Mindkettőnk szülei nagyon régen fogtak babát a kezükben és nagyon előrehaladt azóta az élet és szemlélet, így mi is a mai világot, elméleteket akartuk követni, gondoltuk ezt ők úgysem értenék (és tényleg nem!). Nem merem állítani, hogy könnyebb lett volna, ha bármelyikünk anyukája itt van velünk, hiszen mostanság sem tudnak mit kezdeni azzal, ha elmondom milyen gondjaim, gondolataim vannak. Anyu csak mondja a saját élményeit, amik valljuk be rosszabbak, mint az enyémek, anyós meg hiába mondogatja, hogy nem zavarja a gyereksírás, ahogy Geri sír, ő kétségbeesett fejjel néz rám, hogy úúúristen mi baja! Nekünk is csak mondogatták a "jóakarók", hogy majd megtudod milyen ez és majd milyen rossz lesz, amikor nem alszol, de ahogy Audrey is írta, semmi konkrét dolgot ezen kívül nem mondott senki. Nekiveselkedtem újra és megpróbáltam átgondolni, hogy is történtek nálunk a dolgok, hogy juthattam el odáig ahová és hogy sikerült a nagyon nehéz részen túljutni.
Meg kellett értenem, hogy valóban van olyan, akinél minden szép és minden jó, hiszen mások vagyunk. Amennyiben a baba ordít, de a mamát ez nem akasztja ki mert nagyon jól tudja kezelni, akkor ez JÓ! Ha a cicizés nehezen megy, vagy épp egyáltalán nem megy, de egy anyukának nagy türelme, tűrőképessége vagy mit tudom én mije van ehhez, akkor ez is JÓ, így ő nem mondhatja, hogy problémái vannak és ő nem tudja elmesélni másoknak, hogy nehéz lesz és megterhelő. Kutatásba fogtam, sokakat megkérdeztem az első nehézségekről és bizony kiderült, hogy mindenki megjárta a maga kálváriáját, de ezt sosem mondták el senkinek. Akiket megkérdeztem, mind minimum 3 éves gyereket nevelnek mostanság, vagy esetleg többet is, de a legkisebb 3 éves. Van aki a mai napig depressziós, de nem akar változtatni rajta. Van, ahol a gyereket elvitték nevelési tanácsadóba mert nem bírtak vele és ott mondták neki, hogy amíg ő nincs jól, a gyerek sem lesz, aki mindjárt iskolás. Beszéltem egy apukával, aki azt mondta, hogy csak az első 3 éven legyünk túl és jó lesz. Döbbenten hallgattam! Volt, aki azt mondta, hogy vissza fogom sírni a kisbaba kort, ami jelenleg hihetetlennek tartok :) Beszéltem egy másik apukával, akitől eddig csak a rosszat hallottam gyerek ügyben, hogy ez milyen szenvedés és nyűg és néha komolyan éreztem hogy nehezen viseli a gyerekeit, még a mai napig is komoly problémaként tudja megélni őket, de közben tudom, hogy nem is igazán segített a babáknál, talán 1x cserélt pelust 1 gyereken, mégis ő mondta ki azt, amit talán én is fogok: megszépül minden!
Ahogy ezt kimondta, meg is értettem, hogy ez valóban így lesz, de tudom, hogy ha tőlem valaha is megkérdezi valaki, hogy milyen volt az eleje, nem fogom letagadni az őrület határát. De mégis ki a fene kérdezne ilyet? Abban is biztos vagyok, hogy nekem aztán hiába mondta volna bárki, akár részletekbe menően, hogy ez milyen nehéz lesz, tuti nem hittem volna el, de mikor beleestem volna, akkor mégis eszembe jutott volna, hogy ezt mondták nekem és talán nem lett volna ilyen nehéz. Volna, volna, volna...
Nemrég megkérdezte tőlem egy 3 gyerekes anyuka, hogy ugye milyen jó babázni? Nos, én nem hazudtam, elmondtam milyen nehezen viseltem az elejét. Szomorúan nézett rám, nem erre a válaszra számított, gondolom a szokásos ömlengést várta. És mi történt? Egyszer csak ő is bevallotta, hogy valóban nem volt könnyű. Most, már a terhessége alatt is kétségbe volt esve a 3. gyereknél pl. azért, hogy milyen rég babázott, a 2 nagyobb gyerek már bőven tizenéves, nem tudta elképzelni, hogyan lesz. Tehát nem felejtette el a korábbi nehézségeket. Miért kell titkolózni és letagadni? Az is igaz, ha találkozom majd egy terhes kismamával, biztos nem azzal fogom kezdeni, hogy ecseteljem milyen nehéz lesz az eleje. Én sem vettem volna jó néven, de akkor hogy is lenne ez jó? Igaza van Audrey-ank, mikor azt mondja, hogy csak a szülésre készülünk fel és olvasunk róla, de ki lenne kíváncsi arra, ki olvasná szívesen, hogy "Bizony lányom, készülj fel a legrosszabbra, mert lehet, hogy ki fogsz fordulni magadból és ordítva fogsz sírni, sírva fogsz ordítani...stb., stb., stb."
A végeredmény az lett számomra, hogy sajnos olyan a világ amilyen, sajnos már nem él több generáció együtt, hogy segítse egymást és sajnos úgy is gondolom, hogy nem is bírnék így élni, de azért jó lenne, ha az anyukám közelebb lakna hozzánk. Sajnos túl önfejű vagyok és nehezen kérek segítséget, még olyanoktól is akik felajánlották, mert valahogy nem hiszem, hogy komolyan mondták. Mikor a barátnőm, akinek 2 gyereke van kézbe veszi Gellértet, nem attól esem kétségbe, hogy nem tudja mit kell vele tenni, hanem attól, mert nem ismeri a gyereket, nem tudja neki mi a jó és esetleg olyat csinál, amitől sírni fog, az meg itthon a 4 fal között nekem nem gond, de társaságban igen is ciki. TUDOM, HOGY EZ IS HÜLYESÉG, DE AZÉRT ÍGY VAN! És ez mind azért van, mert 0-24-ben a gyerekkel vagyok és nem tudok kikapcsolni, nem tudok kilépni abból a szerepből, amiben élek.
ÉS NEM UTOLSÓ SORBAN: hálás vagyok a férjemnek, aki támogatott és segített nekem kilábalni abból a mélységből, ahol voltam. Nélküle nem ment volna és most sem menne, ha épp rosszabb napunk van. Mindemellett vannak nehézségeink, de erről majd egy másik bejegyzés fog szólni. Nem akarom a kettőnk kapcsolatát túl rózsaszínnek feltüntetni, de tény, hogy senki mással nem tudnám elképzelni az életem.
Tehát meg kell tanulnom és meg kell értenem, hogy amiket érzek és gondolok az normális, semmi rendellenes nem történt, "csak" gyerekem született és jól akarom csinálni.
Azt is tudni kell, hogy nem ettől a bejegyzéstől fog megváltozni egycsapásra minden, hanem tanulni fogom még nagyon sokáig és bízom benne, hogy könnyebben tudom majd kezeli a gondjaim.
Jelenleg nem tagadom, hogy nagyon várom már, hogy nagyobb legyen, nem érdekel, hogy a nagyobb gyerekesek hülyének néznek és azt mondogatják, hogy visszasírom majd ezt az időszakot ami most van :) Sokan mondják, hogy élvezzem minden pillanatát, mert ez az időszak nem jön vissza, de jelenleg így tudom élvezni, jelenleg így vagyok jól, jelenleg így érzek és nem vagyok hajlandó ostorozni magam ezért :)

A csend után

Szeretném ismét megköszönni mindenkinek, aki segíteni próbált nekem!!!!
Úgy néz ki, hogy helyére kerültek a dolgok. Meg- és átbeszélgettem magammal és másokkal a hülye gondolataim, a hülye érzéseim. El tudtam fogadni azt ami történik velem, velünk és már jól vagyok. Nem volt egyszerű, talán mondhatom azt is, hogy a depresszió küszöbéről sikerült hátralépni, megfordulni és elindulni az ellenkező irányba. Nem egyik pillanatról a másikra, de hát ez is egy olyan út volt, amin végig kellett mennem. Szerencsés, akinek nem kellett, akinek ez könnyen ment!

A szonda megbukott többszöri próbálkozásra. Egy idő után már nem éreztem, hogy ugyanúgy szívná a cicit, mint eddig, hiszen könnyen jött a szondából a kaja. Sokat ficánkolt, kezdte zavarni a szonda, nehezen tudtam becsempészni. Tiszta kabaré volt, ahogy próbáltam megakadályozni, hogy ne öntsem nyakon a tápszerrel :) A kapott inger (mármint a cicimnek) pedig nem volt elég ahhoz, hogy több tejem legyen. Etetések alkalmával max 10-10g maradt, vagy annyi sem. Próbáltam még a szaporító fejést, csináltam akkor is, ha nem jött belőle semmi, ez viszont megdőlt, mikor Geri max 30 percre csökkentette a nappali alvásait és nem tudtam végigcsinálni azt a bizonyos 7-7-5-5-3-3-at. Csináltam, amíg volt időm, de nem javult a helyzet. A sört is újrakezdtem, lefekvés előtt ittam meg, hogy reggelre lássam vagy érezzem a hatást, legyen elég idő telítődni, de még csak nem is feszült a cicim. El kellett fogadnom, hogy ez ennyi volt részemről. Azóta megnyugodtam és szerintem ezt Gellért is érzi :) Az meg bónusz, hogy a férjem is látja, hogy jól vagyok és ettől neki is jobb :) Szombat reggel még volt egy feszülésem, mert szerettem volna, ha B tud tovább aludni, de a kisfia ordított pelenkázás közben, aztán nem akart karban sem megnyugodni. B végre megértette velem, hogy ez őt nem zavarja, Geri az ő fia is, ő tudja, hogy ez ilyen, legyek szíves ezzel nem foglalkozni. Vasárnapra sikerült :)
Már a nap közbeni sírás sem ráz meg, nem akadok ki tőle. Rá kellett jönnöm, fel kellett ismernem, hogy Gellért mennyire jó baba :) Többször jöttünk-mentünk, vásároltunk, intézkedtünk úgy, hogy jött velünk. Előfordult, hogy sírt kicsit a kocsiban, vagy bevásárlás közben, de tudtuk kezelni, mondhatni nem zavart minket, ha sírt, nem érdekelt, hogy más mit szól. Próbáltuk nyugtatni, a cumi erre többnyire megoldás volt. Ha megunta, kiköpte :) Éjszaka szuperül alszik, 7-8-9-10 órát is tud egyhuzamban. Nap közben már egyre többet játszik. Meg kell zabálni, ahogy gagyarászik, csücsörítve mondja a magáét és izeg-mozog. Volt már, hogy letettem aludni, de keresztben ébredt az ágyban :) Olyan, mintha máris az oldalára akarna fordulni. B bázisugrónak hívja, ahogy az ő mellkasán fekszik, de közben keze és lába, feje megemelkedik és még nyökög is hozzá. Nem is tudom, hogy bírja olyan sokáig megemelve tartani a fejét! Nagyon ügyes és nagyon "nagyfiú" már :) Mások azt mondják, hogy milyen kicsi, de én látom, hogy már nem az :) Bármilyen rossz napja is van, esetleg nem sikerül csendesen elaludnia, mégis mosolyogva ébred. Ilyenkor értem meg, hogy minden úgy jó, ahogy van, ő boldog baba és mi boldog szülők leszünk.
Most épp tápszer tesztben vagyunk. Humana-t evett, de sokszor, több napig nem volt kaki, ha pedig volt, akkor nagyon kellett nyomnia, nagyon sok jött és sírt is :( Mivel volt itthon Milumil és úgy gondoltuk, hogy azt ne dobjuk ki, adtunk neki belőle és láss csodát, lett kaki. Szegényem ilyenkor sikítósan kakilt, még mindig keményet, így úgy döntöttem, hogy megpróbálom, hogy csak a Milumilt adom, kíváncsi leszek mi történik.
Még mindig sajnálom, hogy ez a szoptatás nem úgy sikerült, mint azt gondoltam, de majd legközelebb ;) Már nem nehéz kistesóban gondolkodnom, persze, nem holnap! :)
Szép az élet, süt a nap, jön a nyár! Mi kell még? ;)

Szoptatási Ambulancia

Tegnap egy nagyon elhivatott, nagyon rendes, kedves és fiatal doktornővel találkoztunk. Úgy kezdtünk, hogy rengeteget kérdezett. Kezdtük onnan, hogy koraszülött voltam-e, hogy a melleim hogyan fejlődtek tini koromban, majd a terhességemről is beszéltünk, aztán a szülésről stb stb stb, aztán eljutottunk napjainkhoz. Elmeséltem hogy eszik Geri, vagy épp hogy nem :)
Közben Gellért már nagyon feszengett (kaja idő volt), úgyhogy a doktornő felvett egy gumikesztyűt és megnézte, hogy szopja az ő ujját, majd cicire került. Mondta, hogy az ujjszopásból kiderült számára, van egy kis cumizavar, de ahogy látja mit csinál a cicin, ez még nem annyira veszélyes. Mondta, hogy Gellért nagyon ügyes és dolgozik is, nézte a száját, a technika jó. Megvizsgálta a mellem, (mutatta, hogy kell fejni, ha majd oda jutok, de hát amit lefejtem, azt nem adhatnám oda, hiszen azt cumiból kellene), majd vázolta, hogy mi lenne a természetes és normális, tehát láthattuk, hogy miben más a mi életünk. A nagyon drasztikus verzió szerint, újból kellene kezdeni mindent, mintha újszülött lenne és csak cicit kapna, de mivel kb 600g tápszert kap már átlagban naponta, így csak pótlással lehetne szép lassan átállítani, mindezt úgy, hogy az eddig kapott tápszert 8 részre osztom és szondával kapja, miközben cicin van. Azt mondta, szerinte így 2 hét alatt vissza lehetne állítani, de készüljek fel, hogy nagyon, nagyon, nagyon nehéz lesz. Totál kétségbeestem, még pityeregtem is :( , hogy eltelt 6, számunkra nehéz hét és az eddig kidolgozott rendszer, az eddig lelkileg feldolgozott dolgokat, hogyan fogom újra átvészelni. Már épp kezdtem jól lenni és most indul minden elölről, ráadásul nem is biztos, hogy sikerül. Azért is sírtam, mert magamat sajnáltam és azért is, mert borzasztóan éreztem magam attól, hogy a saját érdekeimet nézem és nem a gyerekét. Látta rajtam a doktornő, meg a könnyeimen, hogy valami nagy baj van, így ezeket az érzéseket el is mondtam a neki. Azonnal mondta, hogy ilyeneket ne gondoljak magamról. Ő először vázolta az alap dolgot, most beszéljünk arról, hogy mit lehet megvalósítani, mi fér bele az eddigi rendszerbe, az életünkbe. Ha én nem leszek jól, akkor a baba sem. Mondtam neki azt is, hogy én szeretem ha rendszer van körülöttem, szeretem tudni, hogy mi után mi jön stb, de így borul minden és ez megrémiszt, sőt totál kétségbe ejt. Mondta azt is, hogy ennyi várakozás és IVF után Gellért egy csoda, nagyon édes, aranyos és tündéri és ráadásul gyönyörűen fejlődik, szóval innen már mindegy mi lesz, úgy lesz a jó és az már csak bónusz lenne, ha sikerülne visszaállítani, de értsem meg, hogy ő erre esküdött fel és neki az a célja, hogy szoptatva legyenek a babák, ennek pedig ez lenne a módja. Még mosolygott is miközben ezeket mondta :) Aztán vázolta az egyéb lehetőséget, így abban maradtunk, hogy 1 hétig megpróbáljuk, hogy minden marad úgy mint most, de cumi helyett, cicit kap szondával (6-os etetőszonda), aztán meglátjuk. Mivel 10 évvel ezelőtt volt egy mell műtétem, még az is lehet, hogy ezért nem fog sikerülni több tejet produkálni, de így legalább kíméletesebben megpróbáljuk. 1,5 órát voltunk bent, bár szerintem csak 1 órát szánt ránk, de nem siettetett és teljesen odavolt Gellérttől, hogy milyen édesen gagyarászik és mosolyog, szóval szimpi volt :)
Most aztán mondhat rám bárki bármit, hogy milyen anya vagyok, de ha az 1 hét alatt nem lesz változás, akkor nem fogom tudni megvalósítani a teljes átállást. Sajnálom, de képtelen vagyok rá. Ez van.
Ezek az én határaim.

Egy aktuális idézet :)

"Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek."

- Vekerdy Tamás -

Pénteki és hétfői vallomások (remélem az utolsók)

Nem is tudom hogy írjam le, ami történt.
B. pénteken jött haza, de már előtte is mondta, hogy nem érzi jól magát, fáj a gyomra, de nem mindig a gyomra, van, hogy a hasa, van, hogy az ágyékában érez fájdalmat, vagy valamit, szóval nincs jól. Volt már ilyen korábban is, mindig valami kajára gondolt, hogy attól. Aztán beszélgetni kezdtünk és elmeséltem neki, hogy épp miért vagyok kiborulva és nagyon sajnálom, hogy ilyen-olyan szörnyűségeket érzek és hogy sok velem a gond és hogy még mindig nem tudtam megnyugodni. Úgy éreztem, hogy nem is való nekem gyerek, és szégyenlem magam azért, amiért ezt érzem. Azt nem mertem neki mondani, hogy titokban abban reménykedem, hogy nem uralkodik el rajtam valami depresszió és sikerül végre túllendülni ezen. Talán csak azért érzek ilyeneket, mert ez nehezebb, mint gondoltam? Úgy látom, ha kimondom amiket érzek, ha sikerül megfogalmazni, akkor később észreveszem, hogy könnyebb és változnak az érzések. B. próbált nyugtatni, de közben láttam rajta, hogy vele sincs minden rendben. Kérdeztem, hogy mi a baj! Elmesélte, aztán együtt sírtunk :(
Amíg kórházban voltam/voltunk, ő egyáltalán nem tudott aludni és aznap, mikor Gellért megszületett és hívtam, hogy császár lesz, jöjjön be, akkor ő nem is a Tecsóban volt, ahogy mondta, hanem az orvosnál és vérvételen, mert nagyon rosszul volt. A vérvétel kimutatott valami bakteriális dolgot. Elviekben a korábban, a fogára szedett antibiotikum miatt is lehet. Kapott valami bogyót, ha nagyon nem érzi jól magát akkor szedje, vett probiotikumot és azt szedi, de esténként, éjszakánként nem tud aludni, ahogy hazaér, rosszul van, de nem mutatta eddig, mert úgy gondolta, hogy neki kellett erősnek lennie és engem támogatni, de most azt mondta, hogy nekem kell erősnek lenni és kitartani a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon megijedtem, miért mond ilyeneket. Mondta, hogy nagyon szeret minket és akkor már sírtunk. Megértettem, hogy össze kell szednem magam, nem nyavalyoghatok, mert azzal is terhelem és így nem fog tudni helyrejönni. Ő az én támaszom, nélküle semmi vagyok.
Szerintem benne ugyan úgy megvolt a feszültség, kimerültség és minden egyéb, ami bennem is, csak máshogy jönnek ki rajta. Neki van egy alap gondja, az a pánikbetegsége és ez mindig mindenre rátesz egy lapáttal. Túl sok volt a vállán az utóbbi hónapokban, túl sokat tettem rá én is. Nagyon szomorúnak látom és ettől én is szomorú vagyok, de nem mutatom, viszont így én sem fogok tudni "megjavulni". Ördögi kör.
Görcsös megfelelési kényszerem van, de nem sikerül megfelelnem a saját elvárásaimnak. Szeretnék olyan anya és feleség lenni, aki ki tud takarítani és meg tud főzni a baba mellett, de mikor csak 45 percet alszik, illetve fogalmam sincs, hogy mennyi időm van, mert van, hogy csak fél órát, akkor egyszerűen nem tudok nekifogni semminek. Nem merem beindítani a porszívót, mert sajnálom azt a törékeny időt megtörni, amit alvással tölt. Tudom sok baba szereti a porszívót, de talán nem erre a hangra kelni, hanem míg nem alszik még mélyen, addig. Mivel mostanában nem sokat alszik nap közben, nem merem hamarabb sem beindítani. Patt helyzet. Kellene egy takarítónő, míg mi elmegyünk sétálni, ő kitakarít :)
B. segítene takarítani hét végén, ha megkérném, de a hétvégét sem merem erre beáldozni, mert szeretnék vele lenni, szeretnék közel lenni hozzá, mert nagyon nagyon szeretem! És ahogy erre gondolok, most is sírok. Ez ugye még mindig csak az érzelmi túltöltődés és nem a depi!!! Hagyom mindig, hogy azt csinálja, amit szeretne, akkor segítsen, amikor szeretne, mert ő korán kel, aludnia kell és aztán megy dolgozni. Tudom, tudom, az is kemény munka, amit az ember itthon csinál, de azért ez mégsem ugyan az. Tudom, hogy kelek éjjel és aztán korán reggel, de akkor is azt érzem, hogy biztosítanom kell neki azt, hogy a a lehető legkevesebb problémát és kényszert érezze a babával és az itthoni dolgokkal kapcsolatban. Tudom, hogy kettőnk feladata a baba és ha ő tudná, hogy ilyeneken gondolkodom, akkor nagyon nem tetszene neki! Ő mindig segít, ha itthon van, ő fürdet, mellettünk van a gyerekszobában is, míg kaja van, megcsinál mindent, amit kérek, de én nem szeretnék kérni. Azt sem szívesen kérem tőle, hogy még mielőtt komolyabban bealudna a baba, nézzen rá, mert elmennék fürdeni, de ő a legtermészetesebben mondja, hogy menjek nyugodtan, én meg gyötrődöm, hogy várjak-e még fél órát, hogy alszik-e vagy sem. Hét végén sokat volt kint a kertben, gondoltam jót is tesz majd neki, voltunk sétálni is a babával szombaton fél órát, vasárnap 1 órát, aztán tegnap elment fél órára bringázni is, de nem azt láttam rajta, hogy kikapcsolta volna bármi is, vagy feldobta volna. Mondtam is neki, hogy még mindig szomorúnak látom. Azt mondta, hogy elgondolkodott rajta, hogy ő milyen hülye, hogy eddig várt a kivizsgáltatásokkal. Korábban kellett volna, mikor még nem volt meg a baba. Nem tudom mire gondol ilyenkor. A pajzsmirigyét is emlegeti, hogy azzal kapcsolatban is a végére kellett volna járni a dolognak (hideg göbös golyva van a nyakán, elég látványosan kifelé dudorodva), de hát korábban már eldöntötte, hogy amíg nincs panasza, addig nem műtteti meg magát. Mondtam neki, hogy most már ezen ne kattogjon, nem lehet változtatni azon, hogy korábban mit nem csinált, inkább nézzen előre. Megbeszéltük, hogy ma reggel visszamegy a dokihoz, kér újabb vérvételt, hogy megtudják hogy áll ez a baci ügy, aztán kért beutalót hasi ultrahangra és a pszichológushoz is, a pánik miatt, valamint székletmintát is fognak vizsgálni. Azt mondta a doki, hogy ezekből azért sok minden ki fog derülni. Amitől retteg, az a gyomortükrözés. Tegnap könnyes szemmel mondta, hogy ő azt nem fogja kibírni. Mondtam neki, hogy úgy hallottam altatásban is megcsinálják, nem számít, hogy ha fizetni kell érte, akkor úgy fogjuk megcsináltatni, ha szükséges, de erre azt mondta, hogy az nem teljes altatás, csak valami kábítás. Egyébként az altatástól is retteg. Mivel uh-ra csak májusi időpont van, kért időpontot máshová, ahol 4 ezerért hétfőn megcsinálják, március végén pedig mehet a pszichológushoz. A pánikbetegségével kapcsolatban nem tudom, hogy a szakrendelőben lévő pszichológus hogy fogja tudni kezelni. Remélem lesz megoldás! Majd meglátjuk mit érez B. vele kapcsolatban. Előfordulhat, hogy majd keresni kell magán dokit!?
Nagyon bízom benne, hogy semmi komoly baja nincs. Mondogatja is magának, hogy a doki szerint sincs szervi problémája, de látom rajta, hogy ez csak egy felületi nyugtatás, a pánikbetegsége nagyon könnyen átbillenti a másik oldalra. Félek, hogy hülyeségeket gondol, hogy mi baja van/lehet. Egyszer már volt, hogy nagyon megijedt, hogy neki hasnyálmirigy gondja van és az halálos is lehet, szóval halálfélelme volt. Mióta megvan a baba, valahogy bennem is felerősödött a halandóságom, mert akaratlanul végigfuttattam magamban többször is, hogy miről fogok lemaradni Gellért életében. De mikor ezen gondolkodom, az is eszembe jut, hogy hagynom kell mindezt, el kell engednem ezeket a gondolatokat, mert ezen nem lehet változtatni, inkább engednem kell, hogy a ma napot megéljem és élvezzem, mert a mai nap nem jön vissza!!!
Ma is sírtam egy kicsit, miközben szoptattam, de csak azért merek, mert B. nincs itthon. Tudom, hogy nem jó a babának, ha nem vagyok jól, de elmondtam Gellértnek, hogy sajnos kicsit depis a mamája és remélem hamar jobban leszek és most értsen meg kicsit, hogy fura érzéseim vannak, amiket fel kell vállalnom, mert ha nem mondom ki, akkor nem javul a helyzet. Biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem és igyekezni fogok, hogy neki minden jó legyen! Az is lehet, hogy végre egy jót kellene bőgnöm, nem csak könnyes szemmel hüppögni pár percet, vagy némán zokogni eltorzult fejjel két levegővétel között.
Az a nagy büdös igazság, hogy néha nagyon meg vagyok rettenve, hogy gyerekem van, azon, hogy ő itt van és hogy ezt már nem lehet visszacsinálni. Itt vagyok majdnem 40 évesen és kétségbe vagyok esve? Hosszú évekig gyereket akartunk, de úgy néz ki, hogy ez nehezebb, mint képzeltem és ezért kiborultam :) Nevetséges vagyok!!! Mondogatom magamnak, hogy ez javulni fog és változik majd, csak ki kell tartani.
Sokat gondolkodtam és az jutott eszembe, hogy talán azért is fura még mindig, mert császárral született a baba és nem mentünk át azon a születési folyamaton amin azok, akik hüvelyi úton szülnek, hanem egyszer csak ott lett? Korábban hülyének tartottam azokat, akik császárral szültek és ilyesmiket gondoltak, éreztek, de hát most én is ezt érzem. Borzasztó, hogy bele kell jutnom valamibe ahhoz, hogy megértő legyek. Empátia készségem nulla?
Tiszta hülye vagyok, hiszen nekem nincs is más dolgom, mint a babámmal lenni, de közben nehezen teszem le azt, hogy azt csinálok és akkor, amikor azt akarom. Én már csak ilyen vagyok. Túl sokáig voltunk csak ketten, túl sok rigolyát szedtem össze. Eddig, ha elterveztem, hogy délután kitakarítok, akkor kitakarítottam. Ha úgy döntöttem, hogy rendbe teszem a konyhát, akkor azt, ha a fürdőt, akkor azt csináltam meg, de most ettől a nem tudom mennyi időm van dologtól totál lebénulok és nem csinálok semmit, nem kezdek bele semmibe. Mondogatták nekem, hogy én is pihenjek, míg a baba alszik, de hogy tudnék lefeküdni, mikor lehet, hogy fél óra múlva kel? Simán olvashatnék, vagy bármi egyéb, amiből elég lehet fél óra is, de nem teszem. Mennyi idő kell még, hogy helyreálljon a belső békém? Vasárnap arról beszélgettünk sétálás közben, hogy most nem értjük azokat, akik azt mondják, hogy vissza fogjuk sírni ezt a kicsibabás időszakot, mert alig várjuk, hogy kommunikálni tudjuk, vagy valahogy továbblépjünk ezen, hogy ő csak tehetetlenül fekszik. Összefutottunk az egyik szomszéd fickóval az utcában, jött, megnézte a babát és gratulált. Mondta, hogy milyen jó nekünk. B. mondta neki, hogy de hát neked is van 2 gyereked, de erre csak annyit mondott, hogy igen, de nem ilyen kicsik. Ledöbbentünk, hogy ő is pont ezzel jön, miközben épp együtt metszette a fákat a srácaival a kertben. Mindig az lesz jó, ami nincs? Senki nem elégedett azzal ami van? Jó, tudom, csak én nem vagyok elégedett. Ja, meg a szomszéd fickó :)

Szobor

Próbálnék stílusos lenni és naprakész, így azt írom, hogy a legborzasztóbb anya díjra, ha jelöltek volna, megnyertem volna az Oscart, de tudom, hogy ilyen esetben, azaz a legrosszabb valamire jelöléskor inkább az Arany Málna járna :(
A mai nap katasztrófa volt. Milyen jó, hogy ma már írtam egy bejegyzést arról, hogy a törpe jól bírja, ha ébresztem. No, ma nem kellett ébreszteni, mert el sem aludt igazán, sőt, vergődött, sírt, ordított, nyűglődött, szinte egész nap cicin volt, gondoltam, ha tele lesz a pocakja, akkor elalszik végre. Már komolyan mondom nem volt mit szívnia! A bal mellemből tényleg nem jött már semmi! Próbálkozott szegény, de csak elengedte folyamatosan, mert nem volt mit enni, így áttettem a jobbra, onnan evett, beájult, de amint az ágyába került, ismét indult minden elölről. Hiába adtam oda a cumit, kiköpte és máris indult a sírás. Késő délutánra úgy voltam már, hogy ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől, így csináltam 30g tápszert és odaadtam neki, gondolván ez elég lesz és megnyugszik. Őrült módon és mohón elkezdett tátogni, mint aki nem evett 1 hete, elkezdte kapkodni a fejét, hogy még, még, még. Csináltam megint 30g-ot. Míg a 2 adag tápszert csináltam, ő végig ordított az ágyában. Megérkezett a férjem, látta rajtam, hogy padlón vagyok, épp a 2. adagot ette a gyerkőc. Átvette a gyereket, nála egész jól viselkedett, de igazán nem volt hajlandó megnyugodni, lefelé görbítette a száját, így néztünk egymásra és abban maradtunk, hogy csinálok még 20g tápszert. Így a végére benyelte a 80g-ot és leraktuk. Kicsit nyüszögött még de megkapta a cumit és azóta alszik. Lelkiismeret furdalásom van mindezért és még 1000 dologért, de ez van. Borzasztó vagyok!!!!
Van egy csomó olyan dolog, ami nem konkrétan a babáról szól, mégis sírva tudok fakadni, ha arra gondolok mennyit vártunk erre a csöppségre én meg azért türelmetlenkedem, hogy mikor lehet már fürdeni, hogy mikor lesz már olyan a hasam, mint korábban, hogy lemegy-e egyáltalán, hogy ez a vastag barna csík a hasamon elmúlik-e, hogy milyen botrányosan néz ki a köldököm, hogy mikor bújhatok már a férjemhez (feszkó oldásnak sem lenne rossz). Tudom sok dolgot csinálhatok majd a 6 hetes kontroll után, de most úgy érzem, sosem jön el :( Önzőnek érzem magam :( Miért panaszkodom állandóan? Miért van mindig valami bajom? Mi baj van velem? Gyárthatnék ideológiát és meg tudnám magyarázni, hogy a kimerültség és a hormonok és a megfelelési kényszerem és és és. Talán valóban mindezek miatt van ez. Kétségbeestem és ez lett belőlem. Egy rakás kaki.
A tegnapi napja jól telt, remélem a holnapi jobb lesz! Nem akarok elégedetlennek tűnni, hiszen ez a csöppség egy tündér, éjszaka csak 1x kel fel. Jut eszembe, akkor mitől is vagyok kimerült?
Édesem ráadásul sokat mosolyog és gyönyörű és egészséges, csak én vagyok ilyen borzasztó :(