Körbekérdeztem

Én is, Audrey is írtunk már erről és mint tudjuk, sokan mások is átestek, átesnek rossz időszakon közvetlen a baba születése után. Van akinek könnyebb és gyorsabb lefolyású, van akinek nehézkes és komoly depressziós a menet, de van olyan is, akinél minden szép és minden jó. Nálam ez lelki gyötrődés, önmarcangolás formájában jött, nem volt könnyű. Nagyon nem! Nem tudom elképzelni, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt az eleje, azt válaszolnám, hogy már nem is emlékszem, mert engem igen is nagyon megviselt. Mikor hazamentünk a kórházból a babával, 3 napig nem is fürödtem, annyira nem találtam a helyem, nem tudtam mi fog történni a következő pillanatban, csak ültem, bámultam magam elé és ha csak nagyobb levegőt vett a baba, máris ugrottam és azonnal kétségbe tudtam esni, mert fogalmam se volt, mit kellene tennem. Kiborultam mindenen, hol azon, hogy nincs tejem, hol azon, hogy van, de Geri nem eszik, hol azon, hogy sír, hol azon, hogy nem alszik, hol meg azon, hogy alszik. Gellért csuda jó baba volt már az elején is, de ezt én nem is tudtam, hiszen hiába nőtt fel körülöttünk sok gyerek, mégsem voltunk velük akár 1 napot is elejétől a végéig. Nincs testvérem, így emlékem se lehet, hogy csinálta anyukám. A mai világban pedig úgy látom az az alap, hogy mindenki megy a maga feje után, mindent igyekszik egyedül megoldani. Sajnos mi is beleestünk ebbe a hibába. Mindkettőnk szülei nagyon régen fogtak babát a kezükben és nagyon előrehaladt azóta az élet és szemlélet, így mi is a mai világot, elméleteket akartuk követni, gondoltuk ezt ők úgysem értenék (és tényleg nem!). Nem merem állítani, hogy könnyebb lett volna, ha bármelyikünk anyukája itt van velünk, hiszen mostanság sem tudnak mit kezdeni azzal, ha elmondom milyen gondjaim, gondolataim vannak. Anyu csak mondja a saját élményeit, amik valljuk be rosszabbak, mint az enyémek, anyós meg hiába mondogatja, hogy nem zavarja a gyereksírás, ahogy Geri sír, ő kétségbeesett fejjel néz rám, hogy úúúristen mi baja! Nekünk is csak mondogatták a "jóakarók", hogy majd megtudod milyen ez és majd milyen rossz lesz, amikor nem alszol, de ahogy Audrey is írta, semmi konkrét dolgot ezen kívül nem mondott senki. Nekiveselkedtem újra és megpróbáltam átgondolni, hogy is történtek nálunk a dolgok, hogy juthattam el odáig ahová és hogy sikerült a nagyon nehéz részen túljutni.
Meg kellett értenem, hogy valóban van olyan, akinél minden szép és minden jó, hiszen mások vagyunk. Amennyiben a baba ordít, de a mamát ez nem akasztja ki mert nagyon jól tudja kezelni, akkor ez JÓ! Ha a cicizés nehezen megy, vagy épp egyáltalán nem megy, de egy anyukának nagy türelme, tűrőképessége vagy mit tudom én mije van ehhez, akkor ez is JÓ, így ő nem mondhatja, hogy problémái vannak és ő nem tudja elmesélni másoknak, hogy nehéz lesz és megterhelő. Kutatásba fogtam, sokakat megkérdeztem az első nehézségekről és bizony kiderült, hogy mindenki megjárta a maga kálváriáját, de ezt sosem mondták el senkinek. Akiket megkérdeztem, mind minimum 3 éves gyereket nevelnek mostanság, vagy esetleg többet is, de a legkisebb 3 éves. Van aki a mai napig depressziós, de nem akar változtatni rajta. Van, ahol a gyereket elvitték nevelési tanácsadóba mert nem bírtak vele és ott mondták neki, hogy amíg ő nincs jól, a gyerek sem lesz, aki mindjárt iskolás. Beszéltem egy apukával, aki azt mondta, hogy csak az első 3 éven legyünk túl és jó lesz. Döbbenten hallgattam! Volt, aki azt mondta, hogy vissza fogom sírni a kisbaba kort, ami jelenleg hihetetlennek tartok :) Beszéltem egy másik apukával, akitől eddig csak a rosszat hallottam gyerek ügyben, hogy ez milyen szenvedés és nyűg és néha komolyan éreztem hogy nehezen viseli a gyerekeit, még a mai napig is komoly problémaként tudja megélni őket, de közben tudom, hogy nem is igazán segített a babáknál, talán 1x cserélt pelust 1 gyereken, mégis ő mondta ki azt, amit talán én is fogok: megszépül minden!
Ahogy ezt kimondta, meg is értettem, hogy ez valóban így lesz, de tudom, hogy ha tőlem valaha is megkérdezi valaki, hogy milyen volt az eleje, nem fogom letagadni az őrület határát. De mégis ki a fene kérdezne ilyet? Abban is biztos vagyok, hogy nekem aztán hiába mondta volna bárki, akár részletekbe menően, hogy ez milyen nehéz lesz, tuti nem hittem volna el, de mikor beleestem volna, akkor mégis eszembe jutott volna, hogy ezt mondták nekem és talán nem lett volna ilyen nehéz. Volna, volna, volna...
Nemrég megkérdezte tőlem egy 3 gyerekes anyuka, hogy ugye milyen jó babázni? Nos, én nem hazudtam, elmondtam milyen nehezen viseltem az elejét. Szomorúan nézett rám, nem erre a válaszra számított, gondolom a szokásos ömlengést várta. És mi történt? Egyszer csak ő is bevallotta, hogy valóban nem volt könnyű. Most, már a terhessége alatt is kétségbe volt esve a 3. gyereknél pl. azért, hogy milyen rég babázott, a 2 nagyobb gyerek már bőven tizenéves, nem tudta elképzelni, hogyan lesz. Tehát nem felejtette el a korábbi nehézségeket. Miért kell titkolózni és letagadni? Az is igaz, ha találkozom majd egy terhes kismamával, biztos nem azzal fogom kezdeni, hogy ecseteljem milyen nehéz lesz az eleje. Én sem vettem volna jó néven, de akkor hogy is lenne ez jó? Igaza van Audrey-ank, mikor azt mondja, hogy csak a szülésre készülünk fel és olvasunk róla, de ki lenne kíváncsi arra, ki olvasná szívesen, hogy "Bizony lányom, készülj fel a legrosszabbra, mert lehet, hogy ki fogsz fordulni magadból és ordítva fogsz sírni, sírva fogsz ordítani...stb., stb., stb."
A végeredmény az lett számomra, hogy sajnos olyan a világ amilyen, sajnos már nem él több generáció együtt, hogy segítse egymást és sajnos úgy is gondolom, hogy nem is bírnék így élni, de azért jó lenne, ha az anyukám közelebb lakna hozzánk. Sajnos túl önfejű vagyok és nehezen kérek segítséget, még olyanoktól is akik felajánlották, mert valahogy nem hiszem, hogy komolyan mondták. Mikor a barátnőm, akinek 2 gyereke van kézbe veszi Gellértet, nem attól esem kétségbe, hogy nem tudja mit kell vele tenni, hanem attól, mert nem ismeri a gyereket, nem tudja neki mi a jó és esetleg olyat csinál, amitől sírni fog, az meg itthon a 4 fal között nekem nem gond, de társaságban igen is ciki. TUDOM, HOGY EZ IS HÜLYESÉG, DE AZÉRT ÍGY VAN! És ez mind azért van, mert 0-24-ben a gyerekkel vagyok és nem tudok kikapcsolni, nem tudok kilépni abból a szerepből, amiben élek.
ÉS NEM UTOLSÓ SORBAN: hálás vagyok a férjemnek, aki támogatott és segített nekem kilábalni abból a mélységből, ahol voltam. Nélküle nem ment volna és most sem menne, ha épp rosszabb napunk van. Mindemellett vannak nehézségeink, de erről majd egy másik bejegyzés fog szólni. Nem akarom a kettőnk kapcsolatát túl rózsaszínnek feltüntetni, de tény, hogy senki mással nem tudnám elképzelni az életem.
Tehát meg kell tanulnom és meg kell értenem, hogy amiket érzek és gondolok az normális, semmi rendellenes nem történt, "csak" gyerekem született és jól akarom csinálni.
Azt is tudni kell, hogy nem ettől a bejegyzéstől fog megváltozni egycsapásra minden, hanem tanulni fogom még nagyon sokáig és bízom benne, hogy könnyebben tudom majd kezeli a gondjaim.
Jelenleg nem tagadom, hogy nagyon várom már, hogy nagyobb legyen, nem érdekel, hogy a nagyobb gyerekesek hülyének néznek és azt mondogatják, hogy visszasírom majd ezt az időszakot ami most van :) Sokan mondják, hogy élvezzem minden pillanatát, mert ez az időszak nem jön vissza, de jelenleg így tudom élvezni, jelenleg így vagyok jól, jelenleg így érzek és nem vagyok hajlandó ostorozni magam ezért :)