Szeretjük egymást

Pár nappal ezelőtt Gellért a szokásos esti nyűglődését produkálta, B pedig próbálta nyugtatni. Leült vele a kanapéra, majd szembe fordította magával és "beszélgettek". Gellért pukizgatott, B meg jókat nevetett rajta, aztán a következőt vettem észre. Egy ilyen "büdi" puki után B rázkódott a nevetéstől, persze csak finoman, Gellért pedig grimaszokat vágott és mosolygott, majd B mondta neki, hogy nagyon szereti őt és láttam, ahogy letörli a könnyeit. Megható volt...szeretem a férjem :) . Jobban, mint valaha! Mikor a sok nyűg és sírás után Gellért ilyeneket mosolyog és édesen grimaszol, jelezvén, hogy jó neki velünk, akkor abban a pillanatban elfelejtjük az összes sírást, hisztit, gondot és csak a mindent elborító szeretet marad :) Mikor ágyba kerülünk és B még tv-t néz, én meg esetleg megnézek még egy-két dolgot a neten, B átnyújtja a karját, csak hogy hozzámérjen, akkor tudom és érzem, hogy szeret. A nap végére, ennél több nem is kell nekem. Valahogy így szeretjük mi egymást mostanában :)

Egy kicsit még kiszolgáló személyzetnek érzem magam, de azért már klasszisokkal jobb minden :)

Titok?

Mint ahogy korábban írtam, férjem eredményei a legutóbbi lombiknál nem voltak túl fényesek.
A papírok ott voltak az asztalon, de nem nézte meg őket, vagy ha mégis, akkor sem tűnt fel neki, mert hogy is mondjam, annyira nem ásta bele magát a témába, hogy az értékekkel tisztában legyen. Kérdezni nem kérdezett, én meg nem osztottam meg vele amit láttam. Szóval eltitkoltam. Nem szoktam titkolózni, de most valamiért nem akartam ezzel terhelni. Hiába mondanám, hogy lombiknak ez is tökéletes, és mindketten ismerünk olyanokat, akiknek ennél sokkal rosszabb eredményekkel spontán sikerült. Amilyen lelkis, talán nem is tudna túllendülni rajta és rányomná a bélyegét a közeljövőre, a magába és a lombikva vetett hitére, vagy mit tudom én mi lenne, de úgy érzem nem lenne jó, ha tudná.
Közben meg tisztességtelennek érzem, hogy nem mondtam el.
Találnom kellene egy megfelelő időpontot, hogy megmutassam neki a papírt és beszéljünk róla.
Ma külföldön van, holnap jön haza, aztán csütörtökön megint megy. Hét végén anyuéknál leszünk. Marad a jövő hét.

Szombat esti frász

Már a hét végén kétségbeestem és megfogalmaztam magamban egy bejegyzést szombat délután, azzal a címmel, hogy "Reménytelen diéta", de aztán történt egy sokkal fontosabb dolog, ami elvitte a gondolataim más felé. Először pénteken pánikoltam be a diéta miatt, mert estére egy szülinapra voltunk hivatalosak, ahol halászlé volt házi kenyérrel, valamint sok sali és sült mindenféle, majd túrós süti mézzel. Úgy éreztem, hogy rengeteget ettem, de reggel csak 10 dkg-mal mutatott többet a mérleg. Szombaton pedig nálunk folytatódott ez a szülinap. Igaz itt is sült husik voltak és salik, de volt chips (ettem belőle), citromos sör (ittam belőle), joghurtos torta (szintén ettem), szóval rettegtem, de közben belenyugodtam, hogy én aztán hiába próbáltam diétázni, 3 hét alatt sem ment le igazán 2 kg, most a 2 nap miatt tuti vissza is jött minden, de ma reggel még mindig ugyan ott állt a mérleg, 58,7. Huhh. Megúsztam :)
Mindezek persze eltörpülnek ahhoz képest, amit szombat este átéltem. Most megtapasztalhattam, hogy mi is zajlik az én drágám fejében, megtudtam, hogy olyan mélyen eltemetett feszültség van benne, amit sosem gondoltam volna. Kicsit többet ivott a kelleténél, de jó kedve volt. Megkértem szépen, hogy egy kicsit halkítson a zenén, mert a szomszédok nem biztos, hogy jó néven veszik, hogy nálunk buli van (már megint). Erre először csak annyit mondott, hogy nem érdekli, mert bejelentettük a rendőrségen előre (ugyanis a múltkor kijöttek), még lepecsételt papírt is adtak, szóval neki ne reklamáljon senki. Aztán úgy látszott mégis megértette, mert halkított, de nem sokáig. Elegem lett és bementem mosogatni. Mikor már torzulásig hangosították a zenét kimentem (vállaltam mindennapjaink békéjének érdekében, hogy én leszek a házisárkány) és kicsit erőteljesebben közöltem, hogy itt mindenki szépen hazamegy majd a buli végén, de mi itt lakunk, szóval tegyék már meg, hogy lehalkítják. Ekkor történt, hogy véletlenül B.összetört egy gyertyatartót. Nem számított, nem is szóltam egy szót sem, de előtte meg meglökte az asztalt, ahová kifolyt valami pia, így ismét bementem, de csak egy rongyért. Na itt indult a lavina. Mikor kiértem, ő már épp a zenén hangosított és azt magyarázta, hogy nem érdekli semmi, mert ő úgyis elköltözik. ???????????? Bambán álltam. Szóltak neki, hogy fogja be a száját, mert ott állok mellette. (utólag mesélték, hogy az egyik lánynak azt magyarázta, hogy ő el fog válni) Bementem, mert ezt nem tudtam hová tenni, majd jött utánam, hogy most miért vagyok ilyen?  Kérdeztem, hogy milyen?
Mire ő: Lehalkítottam.
Mire én: Ott álltam melletted az előbb, mikor éppen hangosítottál és közölted, hogy te úgyis elköltözöl.
Ezek után már csak azt kérdezgette, hogy miért vagyok ilyen, én meg csak néztem rá, de nem értettem miről beszél, így ott hagytam a konyhában. G. barátnőm meg elkezdett vele beszélgetni (de kár volt!!!!) G. rohant hozzám, hogy B. sír a konyhában!!!???? Kérdezte, hogy összevesztünk-e és én kiraktam-e B-t a házból? Néztem, mint egy hülye, hogy én csak annyit kértem, halkítsanak a zenén, nem vesztem össze vele és miért kellene neki elköltöznie? G. folytatta: tényleg van időpontotok az örökbefogadás miatt? Mondtam igen. G. kérdezte, hogy mi az a vér a konyhában? Mondtam, hogy B. elvágta a kezét egy üveggel pár órája. Ebből aztán akkora műsor lett, hogy nem is tudtam mi történik. G. mondta, hogy ők lassan mennének, kérdezte, hogy baj-e, mondtam ahogy gondolják, de mire kiment a teraszra, már közölte mindenkivel, hogy hatalmas balhé van és tiszta vér bent minden, szóval azonnal menjen mindenki haza! Úgy éreztem, hogy totál rajtam kívül történik minden és nem is tudok befolyásolni semmit. Kikísértem a vendégeket, B. is jött (legalább is próbált). Én a kapuban álltam és csak annyit láttam, hogy B. sír az egyik haverja vállán és azt mondogatja, hogy ő milyen kevés és egy pár szófoszlányt hallottam arról, hogy nincs gyerekünk. Na ekkor elpityeredtem magam én is. Még sosem láttam B-t sírni és sosem gondoltam volna, hogy valójában ennyire megterhelte ez a gyerek téma és ilyen érzelmeket nyomott el magában. Mindenki nyugtatott, hogy nincs semmi gond, csak sokat ivott, de én éreztem, hogy valami nagyon fura dolog történik. Bekísértem, de a teraszon az én nyakamba borult és sírt. Azt mondogatta, hogy én jobbat érdemelnék, mint ő, hogy ő milyen kevés nekem és hogy nem tud gyereket csinálni, de nem akar engem egyedül hagyni és különben sem szeretem már. Ezeket persze cáfoltam és próbáltam nyugtatni, de nem sok sikerrel jártam. Lassan bekeveredtünk a lakásba, megkértem, hogy üljön le, mert nem bírom megtartani. Leült, eldőlt a kanapén és el is aludt, szinte azonnal. Betakartam, hagytam neki lámpát, mert nem tudtam mikor kel, gondoltam lássa, hogy nem a hálóban van, aztán én még elpakoltam, lefürödtem, olvasgattam, megvártam míg kicsit enyhül a vihar (a nagy dörgésektől nem vagyok nyugodt) aztán elaludtam. Világosodott, mikor éreztem, hogy befekszik mellém az ágyba. Mikor keltünk, azt kérdezte először, hogy miért aludt a nappaliban. Ebből kiderült, hogy valószínűleg nem sok mindenre emlékszik. Meséltem neki, hogy ott aludt el és nem bírtam behozni, de nem mertem szóba hozni a sírást. Ahogy telt az idő és kérdezgetett, csak megkérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy sírt. Azt mondta, hogy épp azon gondolkodott, hogy ez most megtörtént-e, mert rémlett valami, de konkrét dolgokra nem emlékszik. A nap folyamán többször próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy beszéljünk erről, mert hát mégis csak azt mondják, hogy a gyerek és a részeg, mindig igazat mond, de nagyon nehezen vettem rá magam. Végül is beszéltünk. Azt mondta úgy érzi, kicsit megkönnyebbült a sírástól és valóban úgy érezte, hogy én már nem szeretem igazán. Mondtam neki, hogy azért mert a múltkor problémáztam dolgokon, ráadásul nem is a gyerek téma volt színen, attól még szeretem és sosem hibáztattam azért, mert nincs gyerekünk, aztán csak szorosan öleltük egymást a konyhában. Nem értettem mi történhetett, vagy mi váltotta ki belőle ezt, de aztán eszembe jutott, mikor esküvő előtt (józanon :) ) sírtam ki magamból neki, hogy ne vegyen el, válasszon másik lányt, aki gyereket tud szülni neki. Ez most ugyan ez volt, csak pasi módra.

Rémek

Mostanság egy kalap alá veszek dolgokat. Eddig úgy volt, hogy minden stagnál, most meg a mindennek van egy "réme" fázist élem.
A diéta réme:
velem már csak arról lehet beszélni, hogy mit ehetek és azt mikor. Pénteken még azt írtam, hogy 59 kg vagyok, szombat reggel viszont 58-at mutatott az az idióta mérleg. Vasárnap úgy jött ki a lépés, hogy lángost kellett ebédeltem. Valóban kellett, mert nem volt más lehetőség. Egyébként szuper volt, mert nem volt olajos, sőt szinte száraznak volt mondható, de friss. Na nem ragozom :) Szóval rettegésben tart a mérlegem, mert olyan hülye vagyok, hogy minden reggel ráállok!!! Ma 58,7. Ha valaki ilyen a környezetemben akkor azt szoktam mondani, hogy irigylem a problémáját :)
A kapcsolat réme:
én annak a híve vagyok, hogy beszéljünk meg mindent akkor, mikor gondunk van, mert később a fene sem fog emlékezni, hogy miért is kezdett haragudni, de már elegem lett abból, hogy hiába beszélgetünk, nem történik változás, így inkább úgy döntöttem csendben maradok. Ebből viszont az lett, hogy egyszer, később mégis csak kiborult a bili és akkor zúdult minden. Utálom, ha zaklatott vagyok és ideges és kedvetlen. Ez persze most úgy néz ki, hogy csak nekem van gondom B-vel, de ez azért van, mert B-nek mindig minden úgy jó, ahogy van és ettől még rosszabb a helyzet. Elmondtam neki, hogy olyan nincs, hogy szerinte velem sosincs semmi gond, és mikor szóba hozok valamit vele kapcsolatban akkor meg úgy viselkedik mint egy leszidott kisgyerek, aztán igazat ad nekem és elnézést kér, de pár nap elteltével már megint ugyan ott tartunk. Ilyenkor leszegett fejjel ül, önmarcangol, azt mondja, hogy igazam van, vele van a baj, rendbe akarja hozni, nem akarja, hogy nekem rossz legyen stb stb stb, de nem sok változást produkál. Könyörgöm nem vagyok az anyja!!! Elmondtam B-nek, hogy úgy gondolom így nem lehet élni ahogy ő azt teszi. Hiába kérdezem, vagy próbálok segíteni, fogalma sincs, hogy mi baja, de állandóan ideges, mindenről negatív véleménye van, ráadásul rám sincs tekintettel (pedig milyen jó lenne, ha nőnek érezhetném magam mostanság), sőt néha úgy kezel, mintha a haverja lennék akivel jó együtt tölteni az időt és elmondani mi történt aznap, aztán enni, tv-t nézni és ENNYI. Nem szeretnék a megszokás mocsarába süllyedni. Nem vágyom még a szürkénél szürkébb hétköznapokra. Ha már nincs gyerekünk, legalább próbáljuk meg jól érezni magunkat, élni az életet! Azt is mondtam neki, hogy nem gondolom, hogy ilyen helyzetbe, amibe kerültünk, bele kellene vonni egy gyereket, szóval gondolkodjon! Nem akartam megzsarolni, ha nem lesz változás, akkor nem megyek el lombikra, vagy az örökbefogadós konzira, de kicsit úgy hangzott és ettől szomorú lettem. Mikor felvetettem, hogy nekünk talán nem is kellene így gyereket vállalni, egyből rámondta, hogy de igen, mert ő változtatni fog. Vasárnap délután mosolyogtam először rajta, mikor már majdnem kiakadt az akvárium üvegteteje miatt, de hangosan nyugtatta magát, hogy "minden rendben, ezen nem idegesítem fel magam". Az legalább kiderült a részéről, hogy ő úgy látja, az élet fontos dolgaiban igen is egyet értünk és számára ez a fontos, viszont megértette, hogy szerintem mindezek mellett, igen is a hétköznapokban élünk, amiket nem csak túlélni szeretnék, hanem tartalommal megtölteni. Ha nem is minden napot, de a lehető legtöbbet :)
A magam réme:
volt egy olyan elképzelésem, úgy is mondhatnám álmom, hogy leendő gyermekeinkkel nyaralunk a balatoni nyaralóban, szinte úgy, mint amikor én voltam gyerek, de apuéknak el kellett adni a nyaralót. Szinte szíven ütött a gondolat, hogy ez az álom szertefoszlott, s vele együtt a gyerek téma is.

Fentiek mind a hét végén történtek, talán csak besokalltam és ettől akadtam ki, de ez a hét majd szebb dolgokat hoz...

Stagnálások

Ami első sorban stagnál, az a súlyom.
Igaz, a héten láttam a mérlegen 58,6-ot is, de ma reggelre megint 59 volt. Szabályosan úgy éreztem, mintha kinyújtaná rám a nyelvét a mérleg! Úgy is felfoghatnám, hogy ez egy fix 1 kg mínusz, csak hát jó lett volna így 2 hét után fix 58-at látni. Nem vagyok telhetetlen, de azért kicsit mégis. Diétázom, méregetem a szénhidrátot, 5-6x eszem naponta, sokat iszom (vizet), hetente 2x úszni járok, szóval igazán megmozdulhatna valami. Jó lenne egy kis sikerélmény, mielőtt érdeklődésemet vesztem és abbahagyom.

Örökbefogadás témában is állt az ügy, egész tegnapig. Mint már korábban említettem, B-nek nem erénye az ötlet utáni mihamarabb megvalósítás dolog. 3 hete jött haza külföldről és talán emlékszünk, hogy az örökbefogadás témában neki kellett volna telefonálnia és azt mondta, hogy ő arra gondolt, majd ha hazajön, akkor telefonál. Én nem szóltam, csak vártam. Tegnap megtörtént a telefon :) Lassú víz...... Jövő héten kedden kell visszaszólnia, hogy nekünk melyik időpont a jó! Szóval 2 hét múlva megyünk az első megbeszélésre.

B. pesszimizmusa mindennel kapcsolatban szintén szilárd lábakon áll. Egyre inkább úgy érzem, hogy kimozdíthatatlan, nem tudom mi baja van, de szerintem ő sem! Volt 2 vizsgája, amitől tartott, de megcsinálta, sikerült neki, így jogosan reméltem, hogy javul a helyzet, de nem igazán javult. Jeleztem neki, hogy ez most már túlmegy az ingerküszöbömön, így estére már kissé javult a helyzet. Remélem innentől már csak felfelé vezet majd az út! +++

Blokk, Protekció, Szégyenérzet, Döbbenet

Tegnap csak történtek a dolgok egymás után. Úgy viselkedtem, mintha nem is akarnék gondolkodni, vagy nem is tudnék. Aztán persze leülepedett minden és mégiscsak gondolatok formálódtak.
Tegnap hozzájutottunk a citogenetikai leleteinkhez. Minő meglepetés, ismételten minden normális és a legnagyobb rendben van, szóval genetikai defekt sem fekszik keresztben ezen a nyomorult úton. Felbátorodva az újabb negatív leleten, felhívtam az Intézetet, mert hát azt kérte tőlem a doki bácsi, hogy lombik után várjak még 1 mensit (szombaton meg is jött) és telefonáljak, hogy leüljünk beszélgetni, konzultáljunk, hogy mi legyen. Az agyam olyan szinten kitörölte az utolsó lombik sikertelenségét, hogy nem tudtam megmondani mikor volt a lombik (rohantam a noteszemhez) valamint délelőtt kérdezte egy barátnőm, hogy utoljára hány sejtet kaptunk vissza és gondolkodnom kellett, hogy 2 volt-e vagy 3, vagy csak 1??? Az agyam segít jobban lennem? Nem érzem magam sokkal jobban, de érdekes a változás. Blokkol az agyam! A hét végére eljutottam oda is, hogy kimondtam, én inkább nem akarok gyereket, mert elegem van mindenből, majd ez a kijelentésem a tegnapi Intézettel történt beszélgetés után azonnal elszállt. Olyan lettem, mint egy lelkes idióta, aki egy fura játékban egy tábla csokiért hajt, mert nem fogtam fel mi is történik, nem azt éreztem, hogy egy leendő gyermekről diskurálok. Mosolyogtam a telefonba és hálás voltam már azért is, mert az asszisztens hölgy tudta ki vagyok és örült nekem, mondta, hogy rég hallott felőlem, kérdezte mi újság stb. Mondtam neki, hogy én csak egy időpontot szeretnék, erre máris megkereste a dokibácsit, pedig egy időponthoz ő aztán igazán nem kell! Dokibácsi is hasonló örömmel fogadta a hívásom, érdeklődött hogylétem felől, majd olyat mondott, aminek először örültem, aztán később nem értettem miért bánik velem így, ilyen rendesen. Protekciós lettem? De mitől? Vállaltunk anno 1, illetve 2 forgatást az Intézetben, végigkísérték a lombikprogramjainkat és ezt azóta is minden alkalommal megköszönik nekünk. Talán ezért? Az mondta a dokibácsi, hogy májusban konzultáljunk, aztán segíteni fog, hogy még a nyári szabi előtt lombikoljunk. Hogy mi van? Most nyáron? Már most? Köszöntem szépen minden szavát, kissé értetlenkedtem is, de végül is madarat lehetett velem fogatni, miután letettem a telefont és alig vártam, hogy hazaérjek és elmeséljem B-nek. Nem sokkal később szégyenérzet fogott el azokkal szemben, akik mint mi korábban 3 alkalommal is, de kivártuk a sort. Élhetek én ezzel a lehetőséggel? Lehetek-e most ennyire önző, hogy "kihasználjam"? Már az első sikertelenség után jelezte a doki, hogy telefonáljak és segít, de akkor nem éltünk vele. Most megkérdezte a dokibácsi, hogy hány éves vagyok és talán a 37 hallattán ő jobban megijedt mint én? Hazaérve türelmesen megvártam, míg B. elmeséli a napját, de már tűkön ültem. Majd abbahagyta a mondandóját. Én még húztam kicsit a dolgot, először megmutattam neki a genetikai leletet (korábban telefonon már informáltam), elolvasta, aztán mosolyogva és lelkesen csak kiböktem mi történt. Döbbenet volt, amit az arcán láttam és amit mondott. Egy furcsa fintort láttam, majd mikor jeleztem, hogy látom nem valami lelkes, azt a választ kaptam, hogy nem is az! Ezek után felálltam és otthagytam. Kérdezte, hogy most miért megyek, mondtam, hogy megértettem sőt tudomásul vettem amit mondott, de nem bírok ott ülni vele szemben. Kiakadt, hogy ő miért nem mondhatja el a véleményét, miért nem mondhatja, hogy nem lelkes. Mondtam, hogy azt mondhat el, amit csak akar, de ezt most nem tudtam hová tenni. Aztán kiderült, hogy ő külföldön lesz, amikorra az időpontot kaptam. Mondtam neki, hogy ezen lehet változtatni, de erre meg azt mondta, hogy végül is elintézhetem egyedül. Később persze kiderült, hogy totál félreértette az egészet, de addigra már megint zuhanórepülésben volt az agyam. B. úgy értelmezte, hogy amit korábban megbeszéltük (doki, B. meg én), hogy le fogunk ülni és megbeszéljük mit tehetnénk még, milyen vizsgálatot lehetne még megcsináltatni az így elmarad, mert a dokibácsi lombikolni akar. 
DE ÉN ILYET NEM MONDTAM!!! Én annyit mondtam, hogy kaptam konzultációra időpontot és felajánlotta a doki, hogy hamarabb lehet lombikunk, mint azt valaha is gondoltuk volna! Mikor ez tisztázódott, ő elnézést kért, hogy félreértette az ügyet, de jelezte, hogy már nem tudja visszacsinálni és sajnálja. Én is azon vagyok, hogy beszéljük át mire lehetne még szükség, mert csak úgy belevágni egy újabb lombikba, hogy nem változtatunk és nem nézzük át mi lehet a gond, nem szeretnék, úgy érezném, hogy eleve sikertelenségre van ítélve és ez  már a 4. lenne, tehát már csak 1 támogatott lehetőségünk maradna, ez pedig megrémít. Olyan, mintha már most nem lenne tovább.

A szavak és tettek ereje

Az történt, hogy kiderült, még mindig vannak kimondatlan dolgaink, így kimondtuk őket :) és tettünk is annak érdekében, hogy boldogok lehessünk. Szeretem a férjem és akkor még inkább szeretem, mikor érti is amit mondok, nem csak hallgatja és mindehhez még a saját gondolatait is szavakba önti :)

Hol a régi kerékvágás?

Nem vagyok valami jól. Hiába magyarázom magamnak, hogy hát nem vagyunk egyformák mi nők, és ők, a pasik, tehát nem is gondolkodnak úgy és nem is éreznek úgy mint mi, szóval ne akadjak ki azon, hogy lombik óta még nem úgy vagyunk, mint azt én gondoltam. Ez a lombik a lelkemen kívül a kilóimat is megviselte, B. kilóival nincs gond, de a lelkével lehet. Mondtam B-nek,  hogy milyen kövér lettem. Mi volt a válasz? Mozogjak, meg fogyózzak, ha gondolom, meg persze szerinte nem is vagyok kövér. Köszi. Mindezek mellett nagyon jól esett volna, ha érezteti velem, hogy azért még akar engem, de nem érezteti. Tegnap rákérdeztem, hogy lesz-e olyan, hogy mi együtt, erre azt volt a válasz, hogy tudja, hogy elhanyagolt mostanában és ez a helyzet az ő hibája, de aztán ezzel ez a beszélgetés lezárult és nem történt más, mint hogy elaludtunk. Sulija van, sok a meló, otthon is sok minden van a kertben, merthogy eljött a tavasz és fát ültetünk és veteményest ásunk (nagyobb munka rá hárul) és még mit tudom én milyen magyarázatot találnék, találtam eddig, de már nem akarom magamnak megmagyarázni és megérteni sem akarom. Most jobban vágyom arra, hogy ha már anya nem lehettem, akkor legalább nőnek érezzem magam, vagy valami hasonló, de ez a helyzet most nem sokat segít. Ölelget és puszilgat (ruhában), szóval ott van velem és nekem, de valahogy ez most kevés. Lehet, hogy önző vagyok, de most ez akkor is kevés.
Ma már tudom, hogy változás lesz (vagy nem, mert későn ér haza a suliból), de ez így kicsit erőltetett nekem, mert ez azért lesz, mert szóvá tettem. Nem akarok én elégedetlenkedni, de jobb lett volna, ha magától áll helyre minden.
Sebaj, majd csak lesz valahogy!

Nem fogynak a könnyek

Csalódott vagyok és elkeseredett, bármiféle hírt hallok, olvasok, vagy csak épp magunkra gondolok, máris könnyes lesz a szemem. Annyira hiányzik az érzés, mikor még azt hittem babánk lehet. Nincs hitem, bár azt írtam korábban, hogy ez a sírós időszak elmúlik és megyünk majd tovább. Nem tudok tovább menni. Az sem zavar, ha épp a munkahelyemen szöknek könnyek a szemembe. Nem tudom befolyásolni, csak megtörténik. Tudom, hogy a férjem ugyan ennyire csalódott, de hát ő férfiból van és magában "szenved". Nem mutatja, mert ő így támogat engem. Tudom, hogy sosem fogja a fejemre olvasni, hogy miattam nem lett gyerekünk, de mindig is ott lesz az érzés, ott lesz az a nagy űr. Ketten leszünk és kimondatlanul, némán szenvedünk majd a mosoly mögött, mikor másoknak összejön, mikor más gyerekeit látjuk, mikor mások teljes család lesznek. Már most hazudok, mikor megkérdezik hogy vagyok, mert azt mondom minden rendben és még mosolyogni is tudok hozzá, ami már kevésbé őszinte és kellőképpen szomorú mosoly, de ezt nem sokan veszik észre. Egy valaki tudja csak, hogy az a gyenge ív a szám szélén nem mosoly, csak egy megszokás és ez az én drága férjem, aki nélkül nem is tudnék már létezni. Hiszek a köztünk lévő örök szerelemben, mert ez az ami maradt nekünk és tudom, hogy ez nem kevés. Próbálom hinni, hogy elég lehet a teljes boldogsághoz. Nem tudom leírni milyen, mikor azt mondjuk egymásnak "szeretlek" és a másik válaszol, hogy "de én jobban". Nem tudom leírni milyen, mikor azt mondjuk, hogy "nekem te vagy a legfontosabb", mert csak magyarázni tudnám, de az érzés olyan mélyről jön, hogy erre nincsenek szavak. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy talán az élet így tesz igazságot, hogy van kinek jut 3 gyerek és egy iszákos férj, vagy feleség, nekünk pedig nincs gyerek, de tökéletes házasságunk van. Nem gondolom, hogy ez igazságos így, nem gondolom, hogy egyáltalán van igazság.

Új év. Új év? Új év!

Hát elteltek az "ünnepek".
Nem mondanám, hogy boldogan, de végül is zökkenőmentesen telt. Karácsony előtt (dec. 23-án) megjött a mensim 24 napra, úgy látszik nekem ez a krém nem sokat javít a helyzeten. Vagy nálam a rövid ciklus lenne a normális???? Férjemmel teljesen visszazökkentünk a régi kerékvágásba, illetve házaséletbe :)
Érdekes, hogy az utóbbi időben én hiába kerülöm a baba témát társaságban és igyekszem még szóba sem hozni, nem gondolni rá, a barátaink azonban egyre többet foglalkoznak ezzel, így én is kénytelen vagyok. Lehet, hogy azt hiszik velem csak erről lehet dumálni? Van aki azért beszél róla, mert még nincs baba és szeretne, van, aki azért mert már van és drukkolnak nekünk. Így teltek az ünnepek is, de legalább nem sírtam se karácsonykor, se szilveszterkor (pedig szoktam!).
Nem mondanám, hogy hatalmas lendülettel vágok neki az új évnek, sőt, inkább csak azon vagyok, hogy teljenek a napok, aztán majd lesz valahogy.

Sodródni szeretnék, gondolván, hogy így egyszerűbb lesz majd az élet, miközben néha azért elhiszem, hogy befolyásolhatom majd a sorsom. Ha egy kicsit előre merek tekinteni, akkor látom, hogy komoly döntéseket kell majd meghoznom/meghoznunk idén és csak remélni tudom, hogy a döntések pozitív irányba mozdítanak majd minket az élet minden területén.
Még én is meglepődöm, de egész pozitív vagyok, nem? :)
Igaziból azért vagyok most pozitív, mert így hárítok, valójában pedig félek attól, amit sosem gondoltam volna, hogy lassan eljön az idő és el kell majd fogadni a tényt, hogy gyermek nélküli életünk lesz. Elfogadni? Ez szerintem mindig egy fájó pont lesz, így elfogadni sem fogom tudni. Mint ahogy "Pocilakónak" írtam, szerintem max halványul majd az érzés és talán lesz olyan hónap, hogy nem jut eszembe, vagy kevesebbszer mint korábban.
De azért jól vagyok ;)

Bűnügyek

A hét végi vendégseregleten túlvagyunk. Jó volt, elég volt!
Mikor mindenki leült vacsizni, én ettem egy kis pörköltszaftot krumplival, hát lehet nem kellett volna, illetve megkóstoltam a saját magam sütötte pogit is, egyszer élünk felkiáltással (mit nekem diéta). Ittam 1 és még fél pohár vörösbort, ami egyébként engedélyezett, igaz 1 pohár a mérték, de talán az a + 1/2 mégsem akkora kihágás!? Egyéb bűnözés nem történt részemről, azonban volt egy kis problémám B. hozzáállásával a hét végén. Nem kiáltanám ki őt egyedül bűnösnek, mert mindig kettőn áll a vásár! Mikor valami nem igazán tetszett, nem szóltam neki , mert hát mégiscsak vendégek vannak, de ő észre sem vette magát és többször is kiakasztott. Akkor kezdte, mikor szombaton megérkeztek sógoromék, hozták a krumplit a kajához, így nekiültem, hogy megpucolom. Egyből rámförmedt, hogy miért abba a tálba és miért nem a másikba pucolom. Csak néztem rá, nem értettem, miért is ekkora világválságot okozó probléma az, hogy melyik tálat használom, ráadásul tudtam, hogy úgyis 2 tál kell, mert sok a cucc, és egyáltalán miért is kell ebbe beleszólni? Aztán bár többször megkérdezte, hogy mit iszom, nem töltött semmit, de legalább a vendégeknek igen. Vasárnap reggel, ébredés után fél perccel, elkezdte erőltetni, hogy üljek le reggelizni a többiekkel.
1. még a szemem sem volt nyitva! Szerintem az együtt töltött 7 év alatt már rájött, hogy felkelést követően, nem az a következő lépésem, hogy tömöm a fejem!
2. miből gondolta, hogy jó lehet nekem leülni egy olyan asztalhoz, ami tömve van kolbásszal, friss kenyérrel stb-vel, mikor 1 paprika és némi gluténmentes csoda extrudált kenyér a reggelim! Hol marad a tapintat?
3. miután elmentek a vendégek, megemlítette, hogy jövőhét végén vacsora vendégeink lesznek, amivel semmi gondom nincs, de megkérdeztem, hogy nem tolhatnánk-e el későbbre, mert én még csak a 4. hetet töltöm a diétából és én is szívesen ennék a többiekkel, erre fújtatni kezdett.
Ekkor jeleztem neki, hogy ha nem gond, én mindent megteszek annak érdekében, hogy betartsam amit a doki mondott (azt, hogy a baba érdekében, nem mondtam!) és kicsit legyen megértőbb velem. Azon kívül, hogy azt mondta megérti, nem is fecsérelt a témára több szót, olyan volt, mint aki megsértődött.

Innentől némán ebédeltünk, aztán én olvastam, ő pihent. Vártam, hogy rákérdezzen, hogy most mi van és én mondhassam, hogy akkor mondom el mi bánt, ha reagál is a hallottakra, mert általában azt csinálja, hogy kihúzza belőlem mi a baj, aztán csendben marad. Szerintem így nem lehet beszélgetni! Na mindegy! Ő nem kérdezett én nem mondtam, aztán eltelt a délután. Estére már beszélgettünk, hol ő fogta a kezem, lábam, hol én az övét. Hol ő bújt hozzám, hol én őhozzá. Valahogy a feszültség feloldódott, különösebb megbeszélés nélkül. Fura volt, mert eddig mindig megbeszéltünk mindent és most nem tettük, de így sem volt rossz :) Később már nem bántam, hogy nem mentünk bele mélyebben a dolgokba. Remélem később nem hánytorgatom fel mindezt! Annyira utálnám magam, ha előhozakodnék vele utólag, mikor már túlléptünk rajta! Egyenlőre azért is utálom magam, hogy eszembe jut, már megint én "dolgozom" a babáért, szenvedek ezzel a nyomorult diétával és még neki áll feljebb, ha megértést kérek. Elkezdtem olvasni egy "babát szeretnékes" könyvet. Egyenlőre ott tartok, hogy és miből áll össze egy női ciklus. Nem mondom, hogy sok újat olvastam, de egész jó, így összefoglalva látni. Mi volt B. kérdése, enyhén gúnyos mosollyal az arcán, mikor meglátta mit olvasok? Na, írnak valami újat? Aztán csak annyit mondtam, hogy neked tuti, miközben azt gondoltam, olyan jó lenne, ha magadtól is érdeklődnél a téma iránt és beszélgetnél is róla. Nem igazán tudom miért gondoltam, hogy ez egyszer majd így lesz? :) Eddig is én hoztam fel a témát, én léptem, kerestem lehetőségeket a megoldásra, miközben ő rendesen és csendesen támogat, de valahogy ennél néha többet várnék. Hogy nekem sosem jó az, ami van!? ;)

Ünnepünk van

Ma van a 2. házassági évfordulónk. Reggel egy szerelmes üzenet várt a krétás táblán :) "Boldog 2. évfordulót édes kis feleségem. Szeretlek" én is oda írtam a magamét :):):)

Eddig évfordulót akkor ünnepeltünk, mikor is összejöttünk (egyébként 7 éve már) és elmentünk enni egy jót, aztán az első házasságit barátokkal étteremben, de ma nem lesz semmi. Igazán nem is bánom, mert még gyógyuló félben vagyok és az a kis üzenet is nagyon jól esett amit kaptam, valamint a diéta miatt sem tudom, hogy jó ötlet lenne-e :)
Mivel mindkét időpont szeptemberi és 3 nap van közötte, lemondtunk az egyikről és csak a házassági évforduló maradt :) Ami ma van. Mondtam már? ;)

Mi ketten

A tegnapi naphoz tartozik, hogy azt is megbeszéltük B-vel, hogy az év hátralevő részében azon leszünk, hogy a lehető legkevesebbszer menjünk egymás idegeire :)
Aztán, mikor már a tv előtt döglöttünk és szokásomhoz híven csak úgy, szeretetből odafordultam hozzá, hogy megnézzem még mindig ott van-e :) (ez nálam kb 10 másodperc) megcsodálgattam és konstatáltam, hogy még még mindig jó pasi.
Rám nézett, megszólalt:
-Úgy szeretlek
-Én is úgy
Aztán mosoly, aztán egy csók, aztán tv nézés.

Egy kis megerősítés

Tegnap szerettem volna egy kis sikerélményt biztosítani B-nek, erősíteni őt, hátha a szorongása a rá/ránk váró feladatok alatti nyomás miatt enyhül. Nem vagyok valami nagy stratéga :) így nem tudtam még hogy sikerül, de egész jó eredménnyel zártuk a délutánt. Hazaértem, már otthon volt, PS bekapcsolva (elmondása szerint épp akkor ért haza és csak bekapcsolta a TV-t :) ). Mondtam neki, hogy látom játszani szeretne, nem is zavarnám, de nincs-e kedve kint csinálni valamit a kertben, mondván szép idő van, szellőztessük a buksinkat, kutyázzunk. Elsőre nem volt sok kedve, majd lendületet vett és közölte, hogy max. ahhoz van kedve, hogy leszereljük az ereszcsatorna egyik lefolyó csövét és felszereljük bele a láncot, ami majd levezeti a vizet. Erre azért volt szükség, merthogy a lefolyó csövön eddig meg tudott támaszkodik az egyik kutyánk és sikeresen átmászott a kerítésen a hátsó kertbe. Felszereltük és tök jó lett :)! Úgy láttam rajta, hogy neki is tetszett! Hogy hogyan fog működni ez a láncos megoldás, az a jövő zenéje, lehet megtanul a kutty láncot mászni :) ! Már nem sokáig próbálkozhat az ugrándozással, mert idén a hátsó kertbe vezető kerítés is meg lesz csinálva :)
Este már nem ültem le gyöngyöt fűzni, mert bár ott vagyok én is a nappaliban karnyújtásra, mégsem vele és mellette, így csak leheveredtünk a tv elé és bámultunk ki a fejünkből, majd kérte, hogy lefekvés előtt még masszírozzam meg a derekát. Nagyon fáradt volt láttam rajta korábban is, már a tv-nél kicsit elbóbiskolt, talán nem aludt olyan jól éjszaka, így hagytam is pihenni!
Furcsa, hogy bennem még mindig él a spontán baba lehetősége, nem tudom őt ez mennyire foglalkoztatja. Nekem azért eszembe jut, hogy félidő lehet ciklusilag és hát ha babát szeretnénk, néha időzített együttlétre lenne szükség, de most nem erőltettem semmit. Az is eszembe jutott, hogy szegény talán még jobban bepánikolna most, ha összejönne a baba, pedig hát 6 éve várunk rá, merthogy miből és hogyan fogunk meglenni, de ez csak most jutott eszembe és el is hessegetem a gondolatot. Mások is mindig megoldják valahogy, gondolnám én, de hogy ő most ezt hogy gondolja nem tudom.

Mert mindig van valami...

Tavasz van :)
Madárcsicsergéssel indultam ma reggel munkába. Ez megmelengette a szívemet, bár egy kicsit még hűvös volt, de én már nem vettem fel kabátot. Tartalmasnak tűnt a hétvége, nem erőltettük túl magunkat, mégis nehezen ébredtem. Reggel becsusszantam a kádba, mert kívántam a fürdőt, de majdnem vissza aludtam a vízben. Megmostam a hajam, innen már gyorsabban ment minden. Tervben volt, hogy lemosom az átlátszó körömlakkomat is és újat varázsolok, de ez már nem fért bele az időbe, így bár kissé kopottasan, de elindultam. Most, hogy nézem a körmeimet, nem is olyan veszélyes :)
Hét végén megtörtént a téli gumik lecserélése, kivittük a növényeinket a garázsból, mentőakciót indítottunk az óriáskaktuszunk miatt (esetleges segélykoncerten is gondolkodom) ugyanis több mint 10 éve megvan, mindig ugyan úgy volt gondozva, nagyra is nőtt, erre egyszer csak elkezdett rohamosan száradni alulról. Úgy nézett ki, mintha megtámadta volna valami! Kíváncsi leszek, sikerült-e az akció!
Már épp úgy gondoltam, hogy bár nincs minden rendben körülöttem, de minta mégis lenne valami javulás, mikor is B-n ismét jelentkeztek a szorongás jelei. Az én drágám pánikbetegséggel küzd, de már olyan régen nem volt semmi gond. Szombat, vasárnap vettem észre rajta, hogy nagyon feszült, mindenen anyázik, de aztán nap közben semmi gond nem volt, tett-vett, majd vasárnap estére nagyon szontyolinak láttam. Kérdeztem mi baj, mondta, hogy semmi, aztán csak elmondta, hogy péntek óta nem érzi jól magát, olyan, mintha ülne valaki a mellkasán, nem is alszik jól. Próbáltuk kitalálni, hogy mi nyomasztja. Legelőször is próbáltam az értésére adni, vagy inkább szerettem volna kimondatni vele, hogy ugye tudja és tisztában van azzal, hogy nincs semmiféle szervi gondja, mert korábban sűrűn párosult a pánik konkrét betegségtudattal és sűrűn látogattuk az ügyeletet. Aztán arra jutottunk, hogy talán (mondom talán!) felgyülemlett benne a tennivalók sora, ami a kertben várja, kerítés, lábazat, kisház áthelyezés, öntöző szerelés, villany szerelés, plusz tervben van 1 éve, hogy kifesti a fürdőt és 2 szobát. Ő nagyon érzékeny és lelkiismeretes fiú, nem tud félvállról venni dolgokat. Nehezen veszi könnyedén az életet, mert erős felelősségtudat táplálódott belé. Én vagyok az, aki próbálja őt lazítani, több-kevesebb sikerrel, hiszen én is gyakran vagyok földhöz ragadtabb a kelleténél. Mondtam neki, hogy nem kell egyedül csinálnia semmit, hiszen itt vagyok én is, amit tudok segítek, próbáljuk úgy felfogni, hogy lesz mit csinálni hétvégente és ennyi és milyen szép lesz, ha kész lesz! Remélhetőleg jó idő lesz, nem esik majd az eső sem és nem kell mindent egyszerre megcsinálni. Tudom, hogy zavarja, hogy nem tudjuk mi lesz, ha tényleg változik a frank kamata, mert már így is túlteljesítjük amit lehet, hogy mindig minden ki legyen fizetve és ami korábban kis pénz befolyt, már nincs igazán meg, és semmi fölöslegeset nem vettünk belőle, mégis nehezen dolgozza fel, hogy mondjuk inget kellett venni neki, mert nem lehet elmenni egy tárgyalásra pólóban!!! Megbeszéltük, hogy a lombikra is félreteszünk, ami még esélyes lehet, de hogy meddig bírjuk a hiteleket azt nem tudom. Próbáljuk nagyon megfogni ezt a kis pénzt, de hát ha festéket kell venni, akkor festéket kell venni és ha betont kell javítani, akkor betont kell javítani. Ilyen egy kertes ház!
Az új munkahelyemen végre sikerült összehoznom az első üzletet. Azt nem mondanám, hogy nem vágytam többre, mert az összeg elég karcsú, az ebből jövő jutalék pedig úgy is mondhatnám aprócska, de nem vagyok telhetetlen és elégedetlen, a kicsinek is örülni kell és örülök is, de azért lábujjhegyen megsúgom, ebbe szökött egy kis ironikus felhang is :)

Hullámvasút

Miután az Intézetből eljöttem és leírtam, micsoda lendülettel vágok neki a következő lombiknak, és még korábban azt is írtam, hogy párkapcsolatilag is megküzdöttük már, amit meg kellett, hatalmas pofáraesés lett a délután. Már otthon voltam minimum fél órája, már mindenről esett szó, mint kazán tartály, én szüleim, ő szülei, hétvége, de az a kérdés, amire vártam, hogy mi volt az intézetben elmaradt :( Nem bírtam sokáig, adtam egy puszit az én drágám fejére és mondtam neki, hogy ha ráér, akkor nyugodtan megkérdezheti, hogy mi volt az intézetben. No ebből pár órás beszélgetés lett, melynek témája volt, hogy hová tartunk, együtt megyünk-e, akar-e gyereket egyáltalán stb. Mondhatná valaki, hogy talán kicsit túlreagáltam a dolgot, hiszen csak épp nem jutott eszébe a kérdés, de hát utoljára 2 hete volt, hogy átbeszéltük ezt az egészet és kértem tőle több érdeklődést irányomban, megértését, mert félek, többszöri részvételét a családalapításban, mert hát ha már nincs egészségügyileg semmi bajunk, akkor talán spontán is összehozhatnánk, de ő mindig fáradt, mindig agyal valamin, hol a pénzen, hol a suliján, hol a mit tudom én min, miközben ő nagyon szeret és valóban a legfigyelmesebb, leggondoskodóbb pasi, akit ismerek, de hát mégiscsak szeretném nőnek IS érezni magam, nemcsak egy társnak, akivel remekül együtt lehet élni, mert hát még nem vagyunk 70 évesek :) ! Gondolom érthető vagyok! Olyan problémával küzdünk, amit nem igazán tudok egyedül megoldani, de a témával kapcsolatos dolgokban is mindig rám hagyja a döntést. Tudom, hogy azért csinálja ezt, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy én szeretném, hogy nekem jó legyen, de nekem így nem jó, és ezt még el is mondom neki, akkor talán dolgozzunk össze, hogy ez változzon, nem? Rendszeresen kommunikálunk, rendszeresen meg- és átrágunk dolgokat, amik után mindig elhiszem, hogy történni fog változás, aztán csak én próbálom megváltoztatni a hozzáállásom. Sosem kértem tőle, hogy változzon meg, csak azt, hogy gondoljunk át együtt dolgokat és ne az legyen egy beszélgetés vége, hogy már megint nekem van igazam, mert ettől nekem sem jobb és neki sem, ezzel a végeredménnyel még nem oldottunk meg semmit! A végére már nagyon bántam, hogy szinte számonkértem, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy nem egyfelé megyünk. Végül is oda jutottunk, hogy elmondta, szerinte ő jobban szeretne babát mint én, hogy ő úgy gondolja, mi együtt lehetünk csak erősek, minket egymásnak teremtettek, szóval szeret és fontos vagyok és sajnálja az egészet. Én is elmondtam, hogy én miatta és általa lettem jobb ember, és ezért is nagyon szeretem. A következő pillanatban aztán már megint ott kötöttem ki, hogy talán nem kellett volna "magamhoz kötni" mert miattam nincs baba. Mert nem tudtam megtartani a pöttyeinket. Ilyen volt már egyszer, hogy ezt így kimondtam, akkor is fejmosást kaptam, most is, hogy ezt felejtsem el, mert ha nem jön össze a baba, akkor majd örökbefogadunk..............................  Izééééé..............................Nem tudom elképzelni ezt a felállást :( :( :(