Hullámvasút

Miután az Intézetből eljöttem és leírtam, micsoda lendülettel vágok neki a következő lombiknak, és még korábban azt is írtam, hogy párkapcsolatilag is megküzdöttük már, amit meg kellett, hatalmas pofáraesés lett a délután. Már otthon voltam minimum fél órája, már mindenről esett szó, mint kazán tartály, én szüleim, ő szülei, hétvége, de az a kérdés, amire vártam, hogy mi volt az intézetben elmaradt :( Nem bírtam sokáig, adtam egy puszit az én drágám fejére és mondtam neki, hogy ha ráér, akkor nyugodtan megkérdezheti, hogy mi volt az intézetben. No ebből pár órás beszélgetés lett, melynek témája volt, hogy hová tartunk, együtt megyünk-e, akar-e gyereket egyáltalán stb. Mondhatná valaki, hogy talán kicsit túlreagáltam a dolgot, hiszen csak épp nem jutott eszébe a kérdés, de hát utoljára 2 hete volt, hogy átbeszéltük ezt az egészet és kértem tőle több érdeklődést irányomban, megértését, mert félek, többszöri részvételét a családalapításban, mert hát ha már nincs egészségügyileg semmi bajunk, akkor talán spontán is összehozhatnánk, de ő mindig fáradt, mindig agyal valamin, hol a pénzen, hol a suliján, hol a mit tudom én min, miközben ő nagyon szeret és valóban a legfigyelmesebb, leggondoskodóbb pasi, akit ismerek, de hát mégiscsak szeretném nőnek IS érezni magam, nemcsak egy társnak, akivel remekül együtt lehet élni, mert hát még nem vagyunk 70 évesek :) ! Gondolom érthető vagyok! Olyan problémával küzdünk, amit nem igazán tudok egyedül megoldani, de a témával kapcsolatos dolgokban is mindig rám hagyja a döntést. Tudom, hogy azért csinálja ezt, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy én szeretném, hogy nekem jó legyen, de nekem így nem jó, és ezt még el is mondom neki, akkor talán dolgozzunk össze, hogy ez változzon, nem? Rendszeresen kommunikálunk, rendszeresen meg- és átrágunk dolgokat, amik után mindig elhiszem, hogy történni fog változás, aztán csak én próbálom megváltoztatni a hozzáállásom. Sosem kértem tőle, hogy változzon meg, csak azt, hogy gondoljunk át együtt dolgokat és ne az legyen egy beszélgetés vége, hogy már megint nekem van igazam, mert ettől nekem sem jobb és neki sem, ezzel a végeredménnyel még nem oldottunk meg semmit! A végére már nagyon bántam, hogy szinte számonkértem, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy nem egyfelé megyünk. Végül is oda jutottunk, hogy elmondta, szerinte ő jobban szeretne babát mint én, hogy ő úgy gondolja, mi együtt lehetünk csak erősek, minket egymásnak teremtettek, szóval szeret és fontos vagyok és sajnálja az egészet. Én is elmondtam, hogy én miatta és általa lettem jobb ember, és ezért is nagyon szeretem. A következő pillanatban aztán már megint ott kötöttem ki, hogy talán nem kellett volna "magamhoz kötni" mert miattam nincs baba. Mert nem tudtam megtartani a pöttyeinket. Ilyen volt már egyszer, hogy ezt így kimondtam, akkor is fejmosást kaptam, most is, hogy ezt felejtsem el, mert ha nem jön össze a baba, akkor majd örökbefogadunk..............................  Izééééé..............................Nem tudom elképzelni ezt a felállást :( :( :(