Felvérteződve

Ma reggel elmentem az Intézetbe 21. ciklusnapi vérvételre, mert a Tanár úr felírta nekem a papírra, hogy menjek. Sosem vártam még ilyen sokat (másfél órát), hogy bejussak, majd kiderült, hogy nem vesznek vért :) De akkor miért is kellett bemennem? Megbeszélgettük, hogy a következő ciklus 3. napján kezdődik az antagonista protokoll. Ezt tudtam korábban is. Ez más fajta lesz, mint a múltkori, mert az long protokoll volt. Az a program már a 21. napon elkezdődött, azért volt long :) Aztán rájöttem, hogy azért mentem be, mert nagyon sok kedvességet és figyelmet kaptam odabent, amire szükségem volt, még mielőtt elkezdődik az újabb menet. Az orvos megkérdezte hogy vagyok, mármint lelkileg, azt mondta, ha szükségem van segítségre, elérem bármikor telefonon, hívjam nyugodtan. Nagyon jól estek a szavai, főleg úgy, hogy mikor ezeket mondta, leült mellém és talán a kezemet is megérintette. Azt mondta segíteni szeretnének, tudják, hogy ez nem egyszerű menet és készüljek fel. Azt mondta tudják, hogy az első kudarc után nem könnyű újra nekiindulni. Mondtam is, hogy most sokkal nehezebbnek érzem és jobban félek a negatív eredménytől, hiszen azt már átéltem. Kérte gondoljam át, hogy kell-e lelki segítség és szóljak majd. Már ott helyben kicsit el is gondolkodtam, de úgy éreztem már túl vagyok a nehezén, megküzdöttem magamban amit meg kellett, most fel vagyok vértezve készen az újabb küzdelemre. Nagyon helyes hasonlattal próbálta számomra érthetővé tenni az orvos, hogy mire is gondol, mert hiszen, ha nem vagyok elég erős, akkor még nem vehetem le a páncélom, páncélban azonban nagyon nehéz futni! Szavaival, lendületével és jóakarásával könnyűszerkezetes páncélra váltottam, megerősítettem belső csapataim, jöhet a következő ciklus és az a bizonyos harmadik nap, az a bizonyos második lombikprogram.