Blokk, Protekció, Szégyenérzet, Döbbenet

Tegnap csak történtek a dolgok egymás után. Úgy viselkedtem, mintha nem is akarnék gondolkodni, vagy nem is tudnék. Aztán persze leülepedett minden és mégiscsak gondolatok formálódtak.
Tegnap hozzájutottunk a citogenetikai leleteinkhez. Minő meglepetés, ismételten minden normális és a legnagyobb rendben van, szóval genetikai defekt sem fekszik keresztben ezen a nyomorult úton. Felbátorodva az újabb negatív leleten, felhívtam az Intézetet, mert hát azt kérte tőlem a doki bácsi, hogy lombik után várjak még 1 mensit (szombaton meg is jött) és telefonáljak, hogy leüljünk beszélgetni, konzultáljunk, hogy mi legyen. Az agyam olyan szinten kitörölte az utolsó lombik sikertelenségét, hogy nem tudtam megmondani mikor volt a lombik (rohantam a noteszemhez) valamint délelőtt kérdezte egy barátnőm, hogy utoljára hány sejtet kaptunk vissza és gondolkodnom kellett, hogy 2 volt-e vagy 3, vagy csak 1??? Az agyam segít jobban lennem? Nem érzem magam sokkal jobban, de érdekes a változás. Blokkol az agyam! A hét végére eljutottam oda is, hogy kimondtam, én inkább nem akarok gyereket, mert elegem van mindenből, majd ez a kijelentésem a tegnapi Intézettel történt beszélgetés után azonnal elszállt. Olyan lettem, mint egy lelkes idióta, aki egy fura játékban egy tábla csokiért hajt, mert nem fogtam fel mi is történik, nem azt éreztem, hogy egy leendő gyermekről diskurálok. Mosolyogtam a telefonba és hálás voltam már azért is, mert az asszisztens hölgy tudta ki vagyok és örült nekem, mondta, hogy rég hallott felőlem, kérdezte mi újság stb. Mondtam neki, hogy én csak egy időpontot szeretnék, erre máris megkereste a dokibácsit, pedig egy időponthoz ő aztán igazán nem kell! Dokibácsi is hasonló örömmel fogadta a hívásom, érdeklődött hogylétem felől, majd olyat mondott, aminek először örültem, aztán később nem értettem miért bánik velem így, ilyen rendesen. Protekciós lettem? De mitől? Vállaltunk anno 1, illetve 2 forgatást az Intézetben, végigkísérték a lombikprogramjainkat és ezt azóta is minden alkalommal megköszönik nekünk. Talán ezért? Az mondta a dokibácsi, hogy májusban konzultáljunk, aztán segíteni fog, hogy még a nyári szabi előtt lombikoljunk. Hogy mi van? Most nyáron? Már most? Köszöntem szépen minden szavát, kissé értetlenkedtem is, de végül is madarat lehetett velem fogatni, miután letettem a telefont és alig vártam, hogy hazaérjek és elmeséljem B-nek. Nem sokkal később szégyenérzet fogott el azokkal szemben, akik mint mi korábban 3 alkalommal is, de kivártuk a sort. Élhetek én ezzel a lehetőséggel? Lehetek-e most ennyire önző, hogy "kihasználjam"? Már az első sikertelenség után jelezte a doki, hogy telefonáljak és segít, de akkor nem éltünk vele. Most megkérdezte a dokibácsi, hogy hány éves vagyok és talán a 37 hallattán ő jobban megijedt mint én? Hazaérve türelmesen megvártam, míg B. elmeséli a napját, de már tűkön ültem. Majd abbahagyta a mondandóját. Én még húztam kicsit a dolgot, először megmutattam neki a genetikai leletet (korábban telefonon már informáltam), elolvasta, aztán mosolyogva és lelkesen csak kiböktem mi történt. Döbbenet volt, amit az arcán láttam és amit mondott. Egy furcsa fintort láttam, majd mikor jeleztem, hogy látom nem valami lelkes, azt a választ kaptam, hogy nem is az! Ezek után felálltam és otthagytam. Kérdezte, hogy most miért megyek, mondtam, hogy megértettem sőt tudomásul vettem amit mondott, de nem bírok ott ülni vele szemben. Kiakadt, hogy ő miért nem mondhatja el a véleményét, miért nem mondhatja, hogy nem lelkes. Mondtam, hogy azt mondhat el, amit csak akar, de ezt most nem tudtam hová tenni. Aztán kiderült, hogy ő külföldön lesz, amikorra az időpontot kaptam. Mondtam neki, hogy ezen lehet változtatni, de erre meg azt mondta, hogy végül is elintézhetem egyedül. Később persze kiderült, hogy totál félreértette az egészet, de addigra már megint zuhanórepülésben volt az agyam. B. úgy értelmezte, hogy amit korábban megbeszéltük (doki, B. meg én), hogy le fogunk ülni és megbeszéljük mit tehetnénk még, milyen vizsgálatot lehetne még megcsináltatni az így elmarad, mert a dokibácsi lombikolni akar. 
DE ÉN ILYET NEM MONDTAM!!! Én annyit mondtam, hogy kaptam konzultációra időpontot és felajánlotta a doki, hogy hamarabb lehet lombikunk, mint azt valaha is gondoltuk volna! Mikor ez tisztázódott, ő elnézést kért, hogy félreértette az ügyet, de jelezte, hogy már nem tudja visszacsinálni és sajnálja. Én is azon vagyok, hogy beszéljük át mire lehetne még szükség, mert csak úgy belevágni egy újabb lombikba, hogy nem változtatunk és nem nézzük át mi lehet a gond, nem szeretnék, úgy érezném, hogy eleve sikertelenségre van ítélve és ez  már a 4. lenne, tehát már csak 1 támogatott lehetőségünk maradna, ez pedig megrémít. Olyan, mintha már most nem lenne tovább.