Pénteki és hétfői vallomások (remélem az utolsók)

Nem is tudom hogy írjam le, ami történt.
B. pénteken jött haza, de már előtte is mondta, hogy nem érzi jól magát, fáj a gyomra, de nem mindig a gyomra, van, hogy a hasa, van, hogy az ágyékában érez fájdalmat, vagy valamit, szóval nincs jól. Volt már ilyen korábban is, mindig valami kajára gondolt, hogy attól. Aztán beszélgetni kezdtünk és elmeséltem neki, hogy épp miért vagyok kiborulva és nagyon sajnálom, hogy ilyen-olyan szörnyűségeket érzek és hogy sok velem a gond és hogy még mindig nem tudtam megnyugodni. Úgy éreztem, hogy nem is való nekem gyerek, és szégyenlem magam azért, amiért ezt érzem. Azt nem mertem neki mondani, hogy titokban abban reménykedem, hogy nem uralkodik el rajtam valami depresszió és sikerül végre túllendülni ezen. Talán csak azért érzek ilyeneket, mert ez nehezebb, mint gondoltam? Úgy látom, ha kimondom amiket érzek, ha sikerül megfogalmazni, akkor később észreveszem, hogy könnyebb és változnak az érzések. B. próbált nyugtatni, de közben láttam rajta, hogy vele sincs minden rendben. Kérdeztem, hogy mi a baj! Elmesélte, aztán együtt sírtunk :(
Amíg kórházban voltam/voltunk, ő egyáltalán nem tudott aludni és aznap, mikor Gellért megszületett és hívtam, hogy császár lesz, jöjjön be, akkor ő nem is a Tecsóban volt, ahogy mondta, hanem az orvosnál és vérvételen, mert nagyon rosszul volt. A vérvétel kimutatott valami bakteriális dolgot. Elviekben a korábban, a fogára szedett antibiotikum miatt is lehet. Kapott valami bogyót, ha nagyon nem érzi jól magát akkor szedje, vett probiotikumot és azt szedi, de esténként, éjszakánként nem tud aludni, ahogy hazaér, rosszul van, de nem mutatta eddig, mert úgy gondolta, hogy neki kellett erősnek lennie és engem támogatni, de most azt mondta, hogy nekem kell erősnek lenni és kitartani a gyerekkel kapcsolatban. Nagyon megijedtem, miért mond ilyeneket. Mondta, hogy nagyon szeret minket és akkor már sírtunk. Megértettem, hogy össze kell szednem magam, nem nyavalyoghatok, mert azzal is terhelem és így nem fog tudni helyrejönni. Ő az én támaszom, nélküle semmi vagyok.
Szerintem benne ugyan úgy megvolt a feszültség, kimerültség és minden egyéb, ami bennem is, csak máshogy jönnek ki rajta. Neki van egy alap gondja, az a pánikbetegsége és ez mindig mindenre rátesz egy lapáttal. Túl sok volt a vállán az utóbbi hónapokban, túl sokat tettem rá én is. Nagyon szomorúnak látom és ettől én is szomorú vagyok, de nem mutatom, viszont így én sem fogok tudni "megjavulni". Ördögi kör.
Görcsös megfelelési kényszerem van, de nem sikerül megfelelnem a saját elvárásaimnak. Szeretnék olyan anya és feleség lenni, aki ki tud takarítani és meg tud főzni a baba mellett, de mikor csak 45 percet alszik, illetve fogalmam sincs, hogy mennyi időm van, mert van, hogy csak fél órát, akkor egyszerűen nem tudok nekifogni semminek. Nem merem beindítani a porszívót, mert sajnálom azt a törékeny időt megtörni, amit alvással tölt. Tudom sok baba szereti a porszívót, de talán nem erre a hangra kelni, hanem míg nem alszik még mélyen, addig. Mivel mostanában nem sokat alszik nap közben, nem merem hamarabb sem beindítani. Patt helyzet. Kellene egy takarítónő, míg mi elmegyünk sétálni, ő kitakarít :)
B. segítene takarítani hét végén, ha megkérném, de a hétvégét sem merem erre beáldozni, mert szeretnék vele lenni, szeretnék közel lenni hozzá, mert nagyon nagyon szeretem! És ahogy erre gondolok, most is sírok. Ez ugye még mindig csak az érzelmi túltöltődés és nem a depi!!! Hagyom mindig, hogy azt csinálja, amit szeretne, akkor segítsen, amikor szeretne, mert ő korán kel, aludnia kell és aztán megy dolgozni. Tudom, tudom, az is kemény munka, amit az ember itthon csinál, de azért ez mégsem ugyan az. Tudom, hogy kelek éjjel és aztán korán reggel, de akkor is azt érzem, hogy biztosítanom kell neki azt, hogy a a lehető legkevesebb problémát és kényszert érezze a babával és az itthoni dolgokkal kapcsolatban. Tudom, hogy kettőnk feladata a baba és ha ő tudná, hogy ilyeneken gondolkodom, akkor nagyon nem tetszene neki! Ő mindig segít, ha itthon van, ő fürdet, mellettünk van a gyerekszobában is, míg kaja van, megcsinál mindent, amit kérek, de én nem szeretnék kérni. Azt sem szívesen kérem tőle, hogy még mielőtt komolyabban bealudna a baba, nézzen rá, mert elmennék fürdeni, de ő a legtermészetesebben mondja, hogy menjek nyugodtan, én meg gyötrődöm, hogy várjak-e még fél órát, hogy alszik-e vagy sem. Hét végén sokat volt kint a kertben, gondoltam jót is tesz majd neki, voltunk sétálni is a babával szombaton fél órát, vasárnap 1 órát, aztán tegnap elment fél órára bringázni is, de nem azt láttam rajta, hogy kikapcsolta volna bármi is, vagy feldobta volna. Mondtam is neki, hogy még mindig szomorúnak látom. Azt mondta, hogy elgondolkodott rajta, hogy ő milyen hülye, hogy eddig várt a kivizsgáltatásokkal. Korábban kellett volna, mikor még nem volt meg a baba. Nem tudom mire gondol ilyenkor. A pajzsmirigyét is emlegeti, hogy azzal kapcsolatban is a végére kellett volna járni a dolognak (hideg göbös golyva van a nyakán, elég látványosan kifelé dudorodva), de hát korábban már eldöntötte, hogy amíg nincs panasza, addig nem műtteti meg magát. Mondtam neki, hogy most már ezen ne kattogjon, nem lehet változtatni azon, hogy korábban mit nem csinált, inkább nézzen előre. Megbeszéltük, hogy ma reggel visszamegy a dokihoz, kér újabb vérvételt, hogy megtudják hogy áll ez a baci ügy, aztán kért beutalót hasi ultrahangra és a pszichológushoz is, a pánik miatt, valamint székletmintát is fognak vizsgálni. Azt mondta a doki, hogy ezekből azért sok minden ki fog derülni. Amitől retteg, az a gyomortükrözés. Tegnap könnyes szemmel mondta, hogy ő azt nem fogja kibírni. Mondtam neki, hogy úgy hallottam altatásban is megcsinálják, nem számít, hogy ha fizetni kell érte, akkor úgy fogjuk megcsináltatni, ha szükséges, de erre azt mondta, hogy az nem teljes altatás, csak valami kábítás. Egyébként az altatástól is retteg. Mivel uh-ra csak májusi időpont van, kért időpontot máshová, ahol 4 ezerért hétfőn megcsinálják, március végén pedig mehet a pszichológushoz. A pánikbetegségével kapcsolatban nem tudom, hogy a szakrendelőben lévő pszichológus hogy fogja tudni kezelni. Remélem lesz megoldás! Majd meglátjuk mit érez B. vele kapcsolatban. Előfordulhat, hogy majd keresni kell magán dokit!?
Nagyon bízom benne, hogy semmi komoly baja nincs. Mondogatja is magának, hogy a doki szerint sincs szervi problémája, de látom rajta, hogy ez csak egy felületi nyugtatás, a pánikbetegsége nagyon könnyen átbillenti a másik oldalra. Félek, hogy hülyeségeket gondol, hogy mi baja van/lehet. Egyszer már volt, hogy nagyon megijedt, hogy neki hasnyálmirigy gondja van és az halálos is lehet, szóval halálfélelme volt. Mióta megvan a baba, valahogy bennem is felerősödött a halandóságom, mert akaratlanul végigfuttattam magamban többször is, hogy miről fogok lemaradni Gellért életében. De mikor ezen gondolkodom, az is eszembe jut, hogy hagynom kell mindezt, el kell engednem ezeket a gondolatokat, mert ezen nem lehet változtatni, inkább engednem kell, hogy a ma napot megéljem és élvezzem, mert a mai nap nem jön vissza!!!
Ma is sírtam egy kicsit, miközben szoptattam, de csak azért merek, mert B. nincs itthon. Tudom, hogy nem jó a babának, ha nem vagyok jól, de elmondtam Gellértnek, hogy sajnos kicsit depis a mamája és remélem hamar jobban leszek és most értsen meg kicsit, hogy fura érzéseim vannak, amiket fel kell vállalnom, mert ha nem mondom ki, akkor nem javul a helyzet. Biztosítottam róla, hogy nagyon szeretem és igyekezni fogok, hogy neki minden jó legyen! Az is lehet, hogy végre egy jót kellene bőgnöm, nem csak könnyes szemmel hüppögni pár percet, vagy némán zokogni eltorzult fejjel két levegővétel között.
Az a nagy büdös igazság, hogy néha nagyon meg vagyok rettenve, hogy gyerekem van, azon, hogy ő itt van és hogy ezt már nem lehet visszacsinálni. Itt vagyok majdnem 40 évesen és kétségbe vagyok esve? Hosszú évekig gyereket akartunk, de úgy néz ki, hogy ez nehezebb, mint képzeltem és ezért kiborultam :) Nevetséges vagyok!!! Mondogatom magamnak, hogy ez javulni fog és változik majd, csak ki kell tartani.
Sokat gondolkodtam és az jutott eszembe, hogy talán azért is fura még mindig, mert császárral született a baba és nem mentünk át azon a születési folyamaton amin azok, akik hüvelyi úton szülnek, hanem egyszer csak ott lett? Korábban hülyének tartottam azokat, akik császárral szültek és ilyesmiket gondoltak, éreztek, de hát most én is ezt érzem. Borzasztó, hogy bele kell jutnom valamibe ahhoz, hogy megértő legyek. Empátia készségem nulla?
Tiszta hülye vagyok, hiszen nekem nincs is más dolgom, mint a babámmal lenni, de közben nehezen teszem le azt, hogy azt csinálok és akkor, amikor azt akarom. Én már csak ilyen vagyok. Túl sokáig voltunk csak ketten, túl sok rigolyát szedtem össze. Eddig, ha elterveztem, hogy délután kitakarítok, akkor kitakarítottam. Ha úgy döntöttem, hogy rendbe teszem a konyhát, akkor azt, ha a fürdőt, akkor azt csináltam meg, de most ettől a nem tudom mennyi időm van dologtól totál lebénulok és nem csinálok semmit, nem kezdek bele semmibe. Mondogatták nekem, hogy én is pihenjek, míg a baba alszik, de hogy tudnék lefeküdni, mikor lehet, hogy fél óra múlva kel? Simán olvashatnék, vagy bármi egyéb, amiből elég lehet fél óra is, de nem teszem. Mennyi idő kell még, hogy helyreálljon a belső békém? Vasárnap arról beszélgettünk sétálás közben, hogy most nem értjük azokat, akik azt mondják, hogy vissza fogjuk sírni ezt a kicsibabás időszakot, mert alig várjuk, hogy kommunikálni tudjuk, vagy valahogy továbblépjünk ezen, hogy ő csak tehetetlenül fekszik. Összefutottunk az egyik szomszéd fickóval az utcában, jött, megnézte a babát és gratulált. Mondta, hogy milyen jó nekünk. B. mondta neki, hogy de hát neked is van 2 gyereked, de erre csak annyit mondott, hogy igen, de nem ilyen kicsik. Ledöbbentünk, hogy ő is pont ezzel jön, miközben épp együtt metszette a fákat a srácaival a kertben. Mindig az lesz jó, ami nincs? Senki nem elégedett azzal ami van? Jó, tudom, csak én nem vagyok elégedett. Ja, meg a szomszéd fickó :)