Már jó ideje ismét gondolkodom az örökbefogadáson, párommal már idén is beszéltünk erről. Egyikőnknek sincs ezzel semmi gondja, illetve csak nekem van néhány :) Az egyik a várólista, ami 3, de inkább 4 év várakozást jelent. 36 éves vagyok, 6 éve várunk arra, hogy kisbabánk szülessen. Amiről már korábban is írtam, az az, hogy pillanatok alatt elszaladt 6 év, ami mondhatni várakozással telt és még mindig attól tartok, illetve ott tattok, hogy még 4 év telne el várakozással és én 4 év múlva már 40 éves leszek! Eddig úgy gondoltam, hogy 36-38 éves koromig várnék a babával, aztán "letészem a lantot". Állandóan az zakatol a fejemben, hogy 40 évesen lennék anyuka, attól valahogy félek. Még mindig csak egy megoldást látok erre a problémámra az pedig az, hogy nagyobb, talán 2-3 éves gyermeket fogadnánk örökbe. Nagyon fáj belegondolni, hogy esetlegesen így a mi életünkből kimaradna a kisbaba korszak, mikor is látjuk, hogyan kezdődik a kis élete, hogyan fordul meg először, hogyan kezd járni és beszélni. Hatalmas nagy kavar van a fejemben, ez tisztán látszik, hiszen nem olyan régen azt írtam, hogy egy nagyobb gyermek hiányát érzem, most meg azt, hogy mi lesz, ha az újszülött és kisbaba részről lemaradunk! Egy félsz van bennem, hogy nem mi neveltük első perctől, vajon milyen a személyisége és van egy hatalmas nagy "butaság" is, hogy én pl. szeretem, mikor anyu azt mondja, hogy olyan vagyok mint apu. Úgy jár az agyam, úgy gondolkodom, tehát az egyéniségem egy részét tőle örököltem és ha örökbe fogadunk egy gyermeket, akkor ez majd nem lesz és az sem, hogy kire hasonlít a gyerek :) :(
Az érzés és a gondolat nem idegen, hogy örökbe fogadjunk, csak valahogy az első lépést nehéz megtenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése