Barbie

Furcsa érzés belegondolni, hogy ebben a családban én vagyok A LÁNY. Apja, fia, kutyák, mind fiúk :) (aranyhalaink megállapíthatatlan neműek, de a tisztogató halacskák négyen vannak felnőtt korúak, és abból 3 fiú). Többször tisztáztam már magamban, hogy én biza sosem voltam olyan igazán nőies jelenség, de azért mindig igyekszem. A smink nálam általában kimerül a szempillaspirálnál és egy kis púdernél, hogy azért mégse csillogjon az arcom, mint egy zsírosbödön és a bőrhibákat is halványítsam kicsit. Amióta itthon vagyok, meg vagyok lepődve magamon. Néha kényszert érzek, hogy odafigyeljek arra, hogy nézek ki. Ruha, haj legyen rendben, az alap smink is van hogy felkerül, mert hát mi van, ha hoz valamit a postás és ki kell menni a kapuhoz? Vagy ha nagy ritkán beesik egy váratlan vendég, ne nézzek már úgy ki, mint aki most ébredt, vagy olyan valaki, akire szánakozva néznek, hogy szegény lestrapált, de ráfoghatjuk, hogy annyira nem is gáz, hiszen kisbabája van. Borzasztó, hogy a gyerek mögé bújtatnak ilyenkor. Mikor azt mondom, hogy nem vagyok elégedett a súlyommal, akkor azonnal azt mondják, hogy mit akarok, hiszen most szültem!? No az már vagy 8 hónapja volt! Mindig furcsán néztem azokat, akik magassarkúban tolták a babakocsit, totál sminkben és csinimben, közben pedig látszott, hogy csak sétálni jöttek az utcára. Ki voltam akadva és még meg is nevettem őket, hogy micsoda marhaság ez, de most azt mondom, talán ők is hasonlóan érezték magukat mint én és ők így tudtak kompenzálni.
Egyébként nagyon ledöbbentem, hogy nem csak én érzem magam néha nagyon magányosnak, hanem sokan mások is, akik otthon vannak a babával. Sőt még az is milyen magányos, akinek szeptemberben iskolába ment a gyereke. Sok idegen emberrel futottam össze, akik azonnal mesélni kezdenek a gyerekeikről. Fura, de én csak a kérdéseikre szoktam válaszolni. Nemrég összetalálkoztam egy hölggyel. Csak megállított az utcán, hogy bicajozás közben megnézhessék a kisfiamat az ő kisfiával és azonnal megragadta az alkalmat, hogy elmondja hogy elszállt az idő, mennyi idős a gyermeke, hogy hívják és most ment iskolába és épp mit beszéltek a férjével stb stb stb.
Kicsit elkanyarodtam, de korábban írtam, hogy ez már csak ilyen kusza lesz, ha ritkán írok :)
Azt mondhatom, hogy anyává válni a legkönnyebb és egyben a legnehezebb dolog, hiszen abban a pillanatban anyává váltam, ahogy megszületett a baba. Nem kérdés, anya lettem. Ott volt a bizonyíték a karomban, de az anyaság érzése később teljesedett ki. Nem tudom a napot és a pillanatot megmondani, csak azt érzem, hogy egyre erősödik és ráadásul egy fura fajta nőiesség is belépett az életembe. Olyasmit kaptam az anyasággal, amit nem gondoltam volna. Most nem az érzelmi töltetről van szó, arról külön oldalakat lehetne írni, hanem valami egész másról.
Bár nem vagyok itthon mindig trendi és friss és tüchtig és schneidig, de talán már eltelt 1 hónap is azóta, hogy először jót nevettem magamon. Reggel felöltöztem, mondhatni házias csinibe. Szabadidőnaci, póló, hozzá illő zokni, fehérnemű, fülbevaló. Feldobtam a szokásos minimum sminket, belőttem a sérót, aztán indult a nap. (atyaééég mikor mondtam volna ilyen "normál" koromban, hogy feldobtam a sminkem :):):) )
Bedobtam egy mosást kora reggel, majd elmentünk gyógytornára. Hazaértünk, Geri bealudt, addig én kiteregettem, elindítottam megint a mosógépet, összekaptam a konyhát és reggeliztem. A nap további része is így folytatódott. Geri evett, játszott, játszottunk, közben újabb teregetés és újabb mosások, ágyneműt cseréltem, én is ettem, főztem és ekkor ugrott be, hogy most épp háztartásbeli Barbie vagyok :) Hiába kaptam hidegrázást ezektől a típusú nőktől, én is beálltam a sorba. Megmagyaráztam magamnak, hogy egy majdnem 40 éves nőnek igen is adnia kell magára és bár lehet, hogy ez a külvilágnak szól, de ha a külvilágnak bejövök, akkor magamnak is könnyebb lesz. EGY FRÁSZT ;) ! Előbb odabent kell rendet tenni és akkor nincs szükség pólóhoz igazodó zoknikhoz. Vagy talán mégis? Jobb lett a kedvem tőle, jobban éreztem magam és hatékonyabban is működtem! Tehát ez a kérdés még válaszokra vár :)
Aztán szerelő Barbie lettem, mert leengedtem a kiságyat és a járókát, hogy még véletlenül se legyen esélye Gerinek kimászni. B. nézett is, hogy ezt mind egyedül adtam elő, de a szükség nagy úr. Eldöntöttem, hogy másnap nem csinálok igaziból semmit. Mint már írtam, nálunk (sajnos) mindig megy a tv. Ez talán abból az időből maradt, mikor évekig egyedül éltem és így mégsem voltam annyira egyedül. Tudom, hogy nem jó dolog, mert ráadásul nem szoktam nézni, csak zörög a háttérben. (gondolom nagy károkat azért nem okozok a gyereknek a természetet mutogató csatornákkal, vagy az esetleges NFL meccsekkel) Amikor egész nap nincs komolyabb dolgom és csak nézek ki a fejemből akkor tévénézős Barbie vagyok és mikor úgy indul a reggel, hogy összeszedetten ébredek, még fogat mosni is van idő, mielőtt bemegyek Gerihez, akkor belekacsintok a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ma milyen Barbie leszek? Ezt persze nem sok meggyőződéssel teszem, de azért szórakoztat. Milyen jó annak, aki zsigerből Barbie-s!
Minek is szedem össze magam, mikor csak itthon vagyok? Talán szeretném, ha a kisfiamnak is jó érzés legyen rám nézni! Talán azt szeretném, ha számomra sem az lenne a nagy szó, hogy jól nézek ki, hiszen miért is ne figyeljek oda magamra? Miért ne lehetne ez természetes a számomra is. Korábban nem volt az, de most szeretném, ha az lenne. Nagyon szeretném, ha majd a kisfiam felnőttként visszagondol rám, akkor úgy jelenjek meg az emlékeiben, mint egy klassz, jó csaj és ne úgy, mint egy lestrapált, igénytelen öreglány, aki csak akkor szedte össze magát, mikor tudta, hogy emberekkel találkozik.
Nincs mese, az életembe lépett egy olyan fiú, akiért bármilyen Barbie lennék.