Ébredés

Mondhatni hetek-hónapok óta aggódtam a gondolataimmal, érzéseimmel kapcsolatban. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák (hál' Istennek - szoktam volt mondani), de azért fájt, hogy én biza a várakozáson és a kíváncsiságon kívül nem sok mindent érzek a pocakban lévő kisfiammal kapcsolatban. Nem éreztem a szétáradó szeretetet, nem éreztem semmiféle harmóniát, kapcsolatot. Olvastam, hogy ez milyen boldog és felhőtlen időszak, milyen csoda kapcsolatot lehet kiépíteni a bennünk fejlődő csöppséggel, de mikor őrült ficánkolásba kezdett a baba, én felszisszentem, szinte kellemetlennek éreztem és nagyon ritkán csalt mosolyt az arcomra egy-egy hasba rúgás, bokszolás. Nem voltam boldogtalan sosem, de azért mégiscsak tettem a dolgom, miközben nőtt a hasam és a súlyom. Helyt álltam 7 hónapig a melóban , azóta itthon, persze odafigyelve magamra. Néha a férjem jobban vigyázott rám, mint én magamra. Mikor itthon volt, mindig csak azt mondta, hogy pihenjek, majd ő csinálja. Kiszolgált, segített mindenben, de hát  ő mindig ilyen volt, most inkább fokozottabban, ami őszintén szólva nagyon jól esett. Mikor már meg mertem fogalmazni magamban, hogy én bizony szeretetet nem érzek még a babával kapcsolatban, B-nek is fel mertem tenni a kérdést, hogy ő mit érez, érzi-e, hogy szereti a kisfiát? Ez pont december 31-én volt, mikor kocsival úton voltunk barátokhoz. Azt mondta, hogy mivel nem látja, így nem szeretetet érez, hanem nagyon erős várakozást. Kicsit megnyugodtam. Nem mondtam sosem, hogy valamiféle előírásnak kell és akarok  megfelelni, de én sem éreztem mást mint B, persze ehhez mindig társult egy jó adag aggódás mindkettőnk részéről minden vizsgálatkor, hogy egészséges legyen! A szilvesztert aprócska társaságban töltöttük, összesen 5 fő, szabadidő ruciban, beszélgetve és jókat kajálva. A korábbi összejöveteleken mindig igyekeztem, hogy ne én és a baba, valamint a terhességem legyen a téma, de mindig megtalált egy-egy kérdés, aztán jöttek a tapasztalt anyukák, apukák, akik közbeszóltak és felvilágosítottak, hogy milyen is lesz az én gyerekem. Hű de tudtam unni, hogy mindenki ennyire okos! Érdekes lehetett, de volt egy gyerekes buli, ahol az asztalnál ültek az anyukák és nagy lendülettel beszélgettek gyerektémákról, a gyerekek meg rohangáltak, játszottak, én meg minimum 10 lépés távolságban tartottam magam tőlük, egyszerűen nem vágytam a társaságukban lenni, nem akartam hallani, hogy hogy is lesz ez, vagy az nálunk, mert mindig ide lyukadtak ki. Majd mikor nem alszik, majd mikor nem eszik, majd mikor nem tudom miért sír és mikor kialvatlan leszek, az milyen lesz stb stb stb. Könyörgöm, mindenki ennyire utál szülőnek lenni? Miért nem mesélték el a sok nehézség mellett, hogy milyen jó és milyen szép és milyen csoda az egész? Tudom, hogy nem lesz mindig minden rózsaszín, de miért sulykolja mindenki a fejem csak és kizárólag a rossz dolgokkal? Milyen már, hogy egy apuka már most kárörvendően vigyorog a férjemre és azt mondogatja neki, hogy majd megtudod milyen sz@r, hogy nem tudsz aludni, stb stb stb. Még jó, hogy a hozzánk közelebb lévő barátok többségének nincs még gyereke, ezért velük jókat buliztunk. Táncoltam karácsonykor is és szilveszterkor is, nem is keveset!
Ez a szilveszteri buli is úgy indult, hogy nem azt terveztem, én leszek a téma! 3 lány volt a társaságban, igaz egyikük 2 gyerekes anyuka, így csak szóba került a terhességem. Annyira nem volt gáz, mert a fiúk másról beszélgettek, mi meg valahogy más megközelítésből kerülgettük a gyereknevelést mint eddig. Ott volt az a barátnőm, aki még nagyon fiatal, nem talált megfelelő párra, de van 2 unokahúga, akiket megszületésük óta látogat, pelenkázta őket, aludtak nála, "nevelgeti" őket. Néha úgy gondolom, neki könnyebb lesz majd a saját gyerekével, mert gyakorlottabb mint én. Körülöttem is sok gyerek született már a családban, de nem gondoskodtam róluk sosem, valahogy mindig tartottam a távolságot. A másik barátosném a 2 gyerekkel pedig olyan, aki elmondja a rosszat és a jót is, sőt a neki bevált praktikákat is megosztja velem és szerencsére, ha valami neki nem jött be, akkor nem azt mondja, hogy az hülyeség, hanem azt, hogy neki nem jött be! Pl ilyen a cumi kérdés, vagy a járóka. Mi, ha nem lesz feltétlen szükséges, nem tervezzük, hogy cumit kap a baba a szájába. Mikor ezt mondtuk a nagyobb, gyerekes társaságban, egyből közölték, hogy úgyis a szájába nyomom majd, hogy csönd legyen! Miért mondanak ilyen? Természetesen lehet, hogy szükség lesz a cumira, ezt nem is tagadtuk, de az "okosok" egyből közölték, hogy melyik cumi nem jó! ÁLLJON MEG A MENET! NEKIK NEM VÁLT BE! Ez nem azt jelenti, hogy nekünk sem fog, nem? Miért mondják, hogy úgysem fogom tudni betenni a járókába? Attól még, hogy nekik nem vált be, miért kell ilyeneket mondani? Döbbenet :(
Szóval szilveszter este beszélgetni kezdünk és kikívánkozott belőlem, hogy elmondjam az érzéseimet, azokat a dolgokat, amiket B-vel is az odaúton beszéltünk. Nagyon jó érzés volt, hogy megértő fülekre találtam! Kiderült, hogy normálisak vagyunk :) sőt az is, hogy sokat beszélnek rólunk a hátunk mögött (persze jó értelemben) és sok megértést tanúsítanak felénk, mert mégiscsak tisztában vannak vele, hogy mennyit vártunk, miken mentünk keresztül és nem akarnak ránk erőltetni semmit, elfogadják, hogy távolságtartó vagyok az anyukákkal, úgy gondolják majd alakulnak a dolgok, nem rohannak előre. A 2 gyerekes anyuka pl. többször mondta, hogy milyen csinos vagyok, nem látszik rajtam a sok plusz kiló, mert minden a hasamon van. Egyébként tényleg rémisztően nagy a pocakom :) ma pl.: 72kg-t mutatott a mérleg, ami már +14 kg a 157 centimhez, de minden nadrágom, ami a terhesség legelején jó volt, még a szűk terhes farmernacim is ugyan olyan jó rám, csak a pocakomról szalad le a pocakvédő anyag rész :) Többször mondták, hogy milyen jó engem pocakosan látni. Mindezek a dolgok és a lehetőség arra, hogy őszintén beszélhettem egy nagyon furcsa dolgot eredményezett. A buliból hajnal 3 körül jöttünk el és még egy kis tv-re is jutott energiám, aztán elaludtam.
2014. január elsején anyaságra ébredtem. Tudom, ez most lehet, hogy sokaknak nagyon hülyén hangzik, mondhatni bő nyállal és rózsaszínen csöpög! Magam is megdöbbentem magamon, mert nem vagyok egy nagyokat érző és gondoló és a földtől elrugaszkodott valaki, de komolyan mondom, hogy arra ébredtem, anya vagyok. Egész nap ez az érzés volt bennem, ami valami furcsa nyugalommal töltött el. Valami történt! Elkezdtem olvasni azokat könyveket, amiket kaptam baba témában, valahonnan plusz energiák érkeztek. Megszerveztem, hogy szombaton megvegyük a maradék dolgokat, amik még kellhetnek, eljön velünk Anita (már majdnem rokon (védőnő)), aztán már tervezem melyik táskát is viszem majd a kórházba, mi legyen benne, készítem a zenéket az mp3-ra, erős késztetésem van már most a babatáska összepakolására, de még várom a kórház, illetve a "rokon" védőnő listáját, hogy ők mit ajánlanak. Intenzívebb lett bennem a várakozás és már nem fáj, hogy nem szeretetet érzek. Mikor megkérdezték korábban, hogy megvan-e már minden, mindig azt mondtam, hogy fogalmam sincs, hiszen azt sem tudom mi kellhet, de már nem mondanám ezt! Tudom, hogy még mit fogunk venni, ami pedig nem lesz meg és úgy látszik majd, hogy szükség lesz rá, azt majd megvesszük később! A vonalzóm szerint még 34 nap. Hétfőn megyünk a doktornénihez, kedden vérvétel és ha minden igaz, délután NST/CTG. Szóval minden megy a maga útján, úgy mint korábban, de már van benne valami plusz töltet, amit lehet nem is kell megmagyarázni és szavakba önteni.