Aki kérdez.... és aki válaszol.......

Tamko kérdez (illetve, ha jól tudom eredetileg Molly kérdezett) és most Popi válaszol :)

Elolvasva a kérdéseket, először az jutott eszembe, hogy most igazán nem is tudom, hogy a saját esetem alapján válaszoljak, vagy úgy, hogy mit gondolok másokról? Mert úgy gondolom, hogy nagyon különbözőek vagyunk, nagyon sok dolgot láttam már én is, így sajnos bármit el tudok képzelni!


1) Aki rengeteg lombikot meg ilyesmit vállal, az tényleg nagyon szeretne gyereket, vagy inkább valamiféle versenyszellem hajtja?
Mi 8 éve szeretnénk nagyon gyereket, ezért mindenre képesek vagyunk, voltunk (sok baromságra is). A lombikról úgy gondolkodtunk, hogy nem lehet rá szükség, hiszen minden ok velünk, de 7 inszem után nem volt más lehetőség, így szinte természetes lett, hogy most ez jön. Versenyszellemet sosem éreztem ezzel kapcsolatban, inkább csak azt a vágyat, hogy sikerrel járjunk és ha az első nem hozta meg a sikert, akkor majd a második, vagy a harmadik, jelen esetben már csak az ötödikben bízunk :( Valóban hajtottam magam, magunkat előre, mert ez a nyomorult idő nagyon halad. Bár lehet, hogy ez már verseny. Verseny az idővel!
Sajnos a pénz is nagy szerepet játszik ebben az ügyben. Nekünk mondhatni nincs meg sosem előre, mindig valahogy alakul, valahogy kifizetjük a végén. Van ismerősöm, akiknél a pénz nem számít, így nem is igazán szeretne inszemekkel "bajlódni", hanem úgy gondolja, hogy jöjjön a lombik, mert neki kell gyerek (így mondta) és az sem érdekli, ha a párja nem szeretne, mert ő igen....(nem is merek erről többet hangosan gondolkodni) Nem hiszem, hogy tudja miről beszél :( 
Van olyan ismerősöm akinek elég volt 1 inszem, hogy azt mondja köszi elég volt. Utóbbiakról jobb és rosszabb passzban mást és mást gondolok :)
Hallottam olyanról is, aki simán csak gyereket akar és pont, nem annyira hajtja a vágy, inkább csak kell neki mert akar és kész. Talán itt lehet verseny, hogy ha a szomszédnak, vagy a barátnőjének is van gyereke, akkor neki is kell!? Ez utóbbi esetben sincs gond a finanszírozással. Nem akarok anyagiasnak tűnni és általánosítani sem, és kicsit szégyellem is magam, mert mégiscsak elmentem ebbe az irányába, de sajnos talán több a rossz "példa" ilyen esetekben (van pénz, semmi nem számít) Kevesen vannak, akik megbecsülik amit elértek és olyan is, aki átlátja és nem irigy arra, aki tényleg megdolgozik a sikerért. Egyelőre azért vagyok keserű, mert én hiába teszem ki a lelkem, mégsem érzem az anyagi biztonságot, így félek is, hogy elég hamar vége szakad a lombiklehetőségeknek, konkrétan most az ötödikkel.

2) Aki lombikra vállalkozik, és elfogadja ezáltal a hármasikrek lehetőségét/veszélyét is, az jobban szereti a gyerekeket? Az átlagosnál strapabíróbb? Automatikusan boldog-e, ha sok gyereke születik végül?
Nem hiszem, hogy jobban szeretném én a gyerekeket bárki másnál, aki normálisan szeret :) Én csak nagyon vágyakozom, de nem vagyok megszállott, ha meglátok egy babát, nem ugrom neki, nem akarom dögönyözni, fogdosni, inkább csak gyönyörködöm kicsit és tovább vágyakozom. Ennyi idő után én vállalnám ha sokan lennének odabent, mert talán kárpótolva érezném magunkat az eltelt évekért. Ráadásul mindig több gyerekben gondolkodtunk. Nem tudom megítélni ki mennyire bírja a strapát, mert nem élek azzal a babával, gyerekkel, nem tudom mit kell kibírni, kiállni. Én megfogadtam, hogy ha nekünk babánk lesz, nekem már a terhesség alatt sem lesz egy hangom sem, hiszen 8 éve azért küzdök, hogy terhes lehessek és babát szülhessek, hogy család lehessünk :) (Remélem majd valaki az orromra koppint, ha majd mégis nyafogni fogok :) ) Természetesen azért hálás tudok lenni, ha őszinte dolgokat olvasok a terhességről, nincsenek rózsaszín tévképzeteim, hogy minden gyönyörű és harmonikusan akadálymentes lesz! Azzal azonban fenntartásaim vannak, aki nyafog és olyanokat mond, hogy elege van már a terhesség alatt. Sajnos ilyennel is találkoztam.
Mi úgy döntöttünk, hogy boldogok leszünk bárhogy is alakul, csak alakuljon!

3) A sokáig sikertelenül próbálkozó szülők jobb vagy rosszabb (=túlféltő) szülők lesznek-e? Befolyásolja-e a nevelési stílusunkat az, hogy miképpen fogant egy gyerek?
Lehet, hogy a sokat próbálkozó párok felett eljár az idő és már korosabbak (mint pl. én), így előfordulhat, hogy másként látnak dolgokat, ezért talán féltőbbek és másként nevelnek fel egy gyereket, mint a huszonévesek. Ennek egyébként én lehetnék az egyik ellenpéldája :) Anyu és köztem 20 év van (19 és fél), apu és köztem 22. Szorosabban fogtak gyereknek, mint azokat a kortársaimat, akiknek idősebbek voltak a szüleik. Mindenki irigyelt, hogy milyen fiatalok a szüleim, de mikor arról volt szó, hányra kell hazamenni, akkor elég rendesen alulmúlták a várakozásaimat :) Megint csak az időt és az élettapasztalatot tudom előhozni, ha arra gondolok, hogy 30 évesen, mikor is eldöntöttük, hogy babát szeretnénk, talán nem gondoltuk át, hogy mit és hogyan szeretnénk majd csinálni. Mostanra már kellő tapasztalatot szereztünk, elég sok gyerekes példát láttunk, hogy komolyabb elképzeléseink legyenek arról, mi hogyan is szeretnénk. Természetesen ezek csak elképzelések! Azt, hogy mit tudunk majd megvalósítani, gondolom a gyermek is befolyásolja majd :) Engem nem érdekel hogyan fogant, csak az, hogy nagy küzdés volt és talán valóban jobban értékelem majd a terhességem, de nem gondolom, hogy jobban szeretném mint más, aki őszintén szeret!

Asszem ezeket gondolom épp most, épp itt, aztán majd alakul...