Csak próbálkozom...

...utolérni magunkat.
Töki elmúlt 1 éves, 2 nappal ezután pedig úgy döntött, ő biza felmászik az ülőgarnitúrára. Széles vigyorral, büszkén csücsült. Aztán volt, hogy felmászott és eldobta magát a párnák közé. Pihengetett a drága. Lemászni, azaz tolatni, már hamarabb megtanult, így azzal csak ritkán van gond.
Ez az a dátum, amire még pont emlékszem, de hogy mikor állt fel kapaszkodás nélkül és mióta ácsorog csak úgy, azt nem tudom. Nem tudom mióta éri fel pipiskedve a konyhapultot (85cm a pult) és pakol amit elér. Nemrég volt az is, hogy végre végignézegettünk egy állatos könyvet úgy, hogy csak bizonyos idő elteltével akarta megrágni. Még nem jár, de szeret lépkedni, ha fogjuk a kezét.
2 napja mondja, hogy vau-vau, persze inkább csak azt, hogy vá-vá és már nem tudom mióta mondja mindenre, hogy hoppá, ami néha csak hepp.
Pár napja reggelire vajas kenyér van, utána még tápszer. Néha úgy látom, hogy csak a cumi miatt ragaszkodik a tápszerhez, mert miután befal egy szelet kenyeret, lecsúszik még 150 táp és még kéri vissza az üveget. A 16 órai uzsinál nem tudom hogy lesz majd a táp kiváltása, mert kifejezetten szeret hozzámbújni, és úgy inni, főleg, ha előtte ébredt és még pihizik kicsit. Majd ennek is eljön az ideje, nem rohanunk sehová.
Ma reggel miközben játszott én simogattam a hátát, néztem a kezem és nem győztem hálás lenni, hogy hozzáérhetek a kisfiamhoz, hogy van kit simogatnom. És igen, lehet, hogy uncsi, de én még mindig sírdogálok örömömben, boldogságomban, és még mindig csodálkozom, hogy velünk is megtörténhetett.
Titokban már gondolok a kistesóra. Összetett kézzel reménykedem, hogy megtörténhet újra!